A nosztalgia ereje – Az ébredő Erő kritika

Nyolc vagy tíz éves lehettem, amikor az azóta már sajnos piaccá avanzsáló fonyódi autósmoziban megnéztük a Jedi visszatér felújított változatát. Mivel arra is élénken emlékszem, ahogy próbálom kitalálni, hogy melyikek lehetnek az új jelenetek, egészen valószínű, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy ellátogattam ebbe a messzi-messzi galaxisba. Ám ami még ennél is biztosabb és fontosabb, az az, hogy korántsem ekkor vesztem el utoljára George Lucas világában. Nem csupán gyerekkoromat, de egész idáig tartó életemet végigkísérte a Csillagok háborúja iránti rajongásom. Általános iskolásként a Baljós árnyaknál csak a Klónok támadását vártam izgatottabban. (Ebből már sejthető, hogy 8 évesen még Jar Jar Binks galaktikus bénázásait is tudtam élvezni.) Sajnos, aztán ahogy egyre idősebb lettem, úgy kezdtem a filmekre is más, érettebb szemmel nézni, így aztán elkerülhetetlen volt, hogy számomra is nyilvánvalóvá váljon az előzmény trilógia számos hibája. Éppen emiatt irigylem a mostani tizenéveseket, ugyanis szinte biztos vagyok abban, hogy tíz év elteltével nekik nem kell majd ilyen kiábrándító felfedezést tenniük Az ébredő Erő kapcsán. Mert bár a saga hetedik felvonása sem hibátlan, és önmaga jogán valószínűleg nem is válik majd olyan korszakos klasszikussá, mint a ’77-es epizód, mégis sikeresen teljesíti a legfontosabb célkitűzéseit.

Manapság sokan kárhoztatják Hollywoodot, az egyre nagyobb méreteket öltő ötlettelensége miatt. És való igaz, hogy ha végignézünk az éves blockbuster kínálaton, akkor nyolcvan-kilencven százalékban feldolgozásokat, folytatásokat meg előzmény filmeket fogunk találni. Az idei évre pedig különösen igaz ez, hiszen nem egy olyan film volt, amelynek főattrakcióját a sorozat korábbi részei iránt érzett nosztalgiánk képezte. Míg a 007 Spectre teljesen sutba vágta a Craig féle Bond eddigi fejlődését, és visszavitte a karaktert a  Connery korszak stílusához, addig a Jurassic World igyekezett annyi utalást elejteni Spielberg klasszikusára, amennyi csak belefért a játékidejébe. A Terminátor Genisys pedig minden eddiginél messzebb ment: konkrétan visszatért az első film cselekményének idejébe (megspékelve az Ítélet napja elemeivel), hogy újra írja azt. (Igaz ez utóbbi már annyira nem bizonyult sikeresnek.)  A nagyobb probléma azonban az, hogy ha kivonjuk ezekből az alkotásokból a múltidézést, akkor legjobb esetben is csupán  gyenge-közepes filmeket kapunk, amelyek semmiféle új vagy maradandó élménnyel nem szolgálnak a néző számára. Ezért is volt üdítő kivétel a Harag útja, amelyben George Millernek úgy sikerült kultikus sorozatát átvinni a 21. századba, hogy közben – szinte –  egyetlen egyszer sem tekintett vissza annak múltjába. Aki ismeri J.J. Abrams munkáságát (vagy akár csak látta a trailereket) az már bizonyára sejti, hogy a VII. epizód nem ilyen. A  Star Wars: Az Ébredő Erő-t ugyanis minimum annyira átjárja a nosztalgia, mint Luke Skywalkert az erő, ám a fenti filmekkel ellentétben Abrams filmje  roppant élvezetes.

Ugyanis ellenben a Star Trekkel, a rendező nem csak szereti, de érti is a Star Warst. Az Ébredő erő nem pusztán azért válik Star Wars-szá mert felbukkan benne R2D2 meg az Ezeréves Sólyom, hanem mert Abramsnek sikerül újra teremtenie az eredeti filmek hangulatát. Persze a tempó – a mai igényeknek megfelelően – valamivel gyorsabb, aminek köszönhetően a cselekmény is elnagyoltabb. Viszont a film látványáról (a fényképezés, a maszkok és az épített díszletek lenyűgözőek), a karaktereiről (nem csak a régiek), a zenéjéről és úgy általában véve az egész atmoszférájáról akkor is süt, hogy ez egy Star Wars film, hogy ha éppen nem látunk vagy hallunk konkrét utalást a klasszikusokra. Ám éppen ez a múltidézés a Force Awakens legtöbbet hangoztatott hibája is. Ugyanis Abrams annyira biztosra akart menni, hogy nem csak a hangulatot, de az Új remény sztoriját is szinte szóról szóra idézi meg. A filmben nincsen olyan dramaturgia csúcspont, amit (vagy legalábbis amihez kísértetiesen hasonlót) ne láttunk volna az eredeti három film egyikében. Ennek ellenére egyedül a finálé “Halálcsillag csatájánál” éreztem azt, hogy “azért ennél lehettek volna kreatívabbak”. Szerencsére viszont az azzal párhuzamosan futó fénykard párbaj a széria egyik legjobbja lett. Sokkal inkább hajaz a Jedi Visszatér végének érzelmektől fűtött, vad összecsapására, mintsem az előzményfilmek – amúgy remekül megkoreografált – balett előadásaira. Ám a film olyan nyaktörő tempóval halad előre, amely sokszor képes elfeledtetni velünk, hogy ezt a történetet  valójában már láttuk. Azért talán nem ártott volna, egy-két hosszabb nyugisabb rész, mert bár nagyszerűen szórakozunk a játékidő során, előbb utóbb fel fog tűnni, hogy  a cselekmény számos eleme meglehetősen elnagyolt és/vagy kidolgozatlan.  Persze nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ellenben az Új reménnyel, amely önmagában is egy kerek lezárt történet, az Ébredő Erő már szándékoltan egy trilógia nyitódarabjaként indul, így teljesen logikus, hogy egy-két itt felvetett dolog, csak a későbbiekben kerül kibontásra. Ha valami, akkor a sztori lesz az, ami megosztja majd a rajongókat. Ám, ha képes vagy megbocsátani a történet remake jellegét, és azt, hogy a tempó kedvéért néhány részleten átsiklottak az írók, valószínűleg remekül fogsz szórakozni. (Legalább is én így tettem.)

Ami viszont kétségtelenül sajátos ízt ad a Force Awekensnek, az az, hogy ez a sorozat eddigi legviccesebb epizódja. A sztorihoz és hangulathoz hasonlóan a film humora is a klasszikus filmeket, nem pedig Jar Jar debilségét idézi meg, csak éppenséggel sokkal több vicces beszólás szorult ebbe az egy filmbe, mint a klasszikus trilógia egészébe.

Ami a zenét illeti, érdekes módon pont John Williams volt az, aki legkevésbé támaszkodott a korábbi szerzeményeire (csak néhány kulcsjelentnél szólal meg klasszikus Star Wars zene). Személy szerint nem értek egyet azokkal, akik pont a zenét tartják a film egyik nagy gyengeségének, én kifejezetten szerettem. A játékos Scavanger, Rey melankolikusabb – leginkább a Binary Sunsethez hasonló – témája vagy éppen Birodalmi induló inverzeként is felfogható a March of the Resistence mindegyike azonnal belopta magát a szívembe.

És, akkor végre elértünk odáig, hogy ha a Force Awakens tulajdonképpen mitől is lesz több egy szimpla fanservicenél, mi az az elem, amelynek köszönhetően önmaga jogán is egy szerethető és élvezetes film válik belőle. Ez pedig nem más, mint az új karakterek.

Közülük is főleg Rey (Daisy Ridley), aki egyfelől a “folytatás trilógia” Lukeja, másrészt azonban sokkal kompetensebb (néha talán kicsit túlságosan is az) és szimpatikusabb figura, mint amilyen a fiatal Mark Hamill volt (színészileg meg aztán tényleg felülmúlja). Ráadásul a viszonya a sem olyan egyszerű, mint Luke esetében, hiszen annak ellenére, hogy benne is megvan az elvágyódás sokáig mégsem hajlandó vállalni a “végzetét”, és a jövő helyett inkább a múltat választaná (ellentétben a Skywalkerrel akinek ez a lehetőség nem is volt adott). Mellette a másik központi figura a hősszerelmes, PTSD-s ex-rohamosztagos Finn (John Boyega), aki az új trió legviccesebb tagja. Kettőjük között  nagyszerűen működik a kémia.  A közös jeleneteik a film fénypontjai.

Ám az Oscar Isaac által alakított Poe Dameron sem kevésbé szórakoztató. Kár hogy társaival ellentétben ő meglehetősen kevés időt kapott a kibontakozásra, mert amikor a vásznon van, azonnal ellopja a showt. Könnyű lenne őt annyival elintézni, hogy ő az új Han Solo, és való igaz, hogy bizonyos szempontból örökölte annak pimaszságát, emellé azonban egy olyan  fellelőség és küldetéstudat társult, amelyet a koréliai csempészre kevéssé volt jellemző.

Ők hárman úgy is elvinnék a filmet a hátukon, ha nem lenne mellettük ott Han Solo, Chewbacca, Leia tábornok vagy éppen C-3PO.

És, akkor még  ott van a sötét oldal is. Kylo Renről (Adam Driver) mindenki azt hitte, hogy ő lesz az új Darth Vader. Aztán meglepődtek és csalódtak, amikor mégsem ezt kapták. Én is meglepődtem, de nem csalódtam. Sőt, éppen ellenkezőleg. Kylo ugyanis pont attól lesz sokkal érdekesebb, mint bármelyik korábbi Sith Lord, hogy nem pusztán egy átlagos, a gonoszság kedvéért gonoszkodó karakter, hanem egy  saját magával folyamatosan hadban álló, vívódó figura. Egyszerre tud félelmetes, tragikus és szánalmas lenni. (Hogy ha most készülnének az előzmény filmek, Adam Driver lenne a tökéletes Anakin Skywalker, még gyengébb pillanataiban is ezerszer jobb, mint Hayden Christensen volt bármikor.) A szálakat mozgató Snoke-ot (Andy Serkis) azonban még túl nagy misztérium övezi ahhoz, hogy érdemben tudjunk beszélni róla, de remélhetőleg a folytatásban őt – és az egész Ren lovagrendet is – mélyebben megismerjük majd (és nem csupán egy Palpatine 2.0 lesz).

Ami pedig a visszatérőket illeti, igazán csak Han Solo kap jelentős szerepet, de tekintve, hogy ez a film részben az ő hattyúdala ez nem is olyan nagy probléma.  A karakter vége elkerülhetetlen volt és lehet, hogy nem éppen egy ilyen, hanem egy jóval hősiesebb/méltóbb befejezést érdemelt volna, de érzelmileg így is a sorozat egyik legerősebb momentuma, bár a többségnek inkább azért lesz szívszorító a távozása,  mert régóta ismertük és szerettük. A film egyik leglényegesebb momentuma a Han-Kylo kapcsolat túlságosan felszínes, ahhoz, hogy teljesen átérezzük. Ha teszem azt egy új, eddig nem ismert karakter hal meg ugyanilyen körülmények között, fele ennyire se lenne hatásos. (Ám a nosztalgia miatt így is jóval meghatóbb a jelenet, mint Qui-Gon vagy akár Ben Kenobi halála) A többiek (beleértve Leiat is) azonban egyelőre még inkább csak a nosztalgia miatt kerültek bele a filmbe, hiszen érdemben nem tettek hozzá sokat. Ez Luke esetében kissé bosszantó, igaz, neki a későbbiekben nagy szerepe lesz. Egyelőre azonban meglehetősen karakteridegennek tűnik a távolmaradása, hiszen a film negatív történései részben az ő hibájából következtek be. Pont ez a legnagyobb baj a filmmel: túl sok minden marad homályban, olyan információk is, amelyek fontosak lennének , Az ébredő Erő (nem pedig a VIII. vagy a IX. rész) cselekménye szempontjából. Emiatt a kapkodás miatt pedig nem is tudok rá úgy tekinteni, mint egy, a IV. epizóddal egyenrangú filmre.

Az egyetlen karakter, akiben viszont csalódtam az Captain Phasma karaktere, aki a Force Awakens Boba Fettje is lehetett volna, de helyette inkább a film egyik legnagyobb kihagyott ziccere lett. Hiába van neki a legmenőbb jelmeze, a filmben gyakorlatilag semmit sem csinál, amikor pedig igen az még annál is kevésbé „badass”, mint amikor semmit sem csinál. (Boba Fettnek legalább sikerült Han Solot elfognia, mielőtt méltatlan halála bekövetkezett volna). Ám az előzetes híresztelések szerint ő is visszatér majd folytatásba, így remélhetőleg abban majd megkap a nevéhez/jelmezéhez illően „cool” jeleneteket. (Végül is most kellő motivációt kapott, egy brutális és személyes bosszúhadjárathoz). Azt azonban örömmel konstatáltam, hogy First Order Rohamosztagosai ezerszer félelmetesebb, és kompetensebb ellenfelek, mint az eredeti filmek rohamosztagosai. (Itt már célozni is megtanultak, igaz csak egy kicsit). Már rögtön a film elején olyan mészárlást rendeznek, amire a plüssmackók kövei által legyőzött Birodalom sosem lett volna képes.

A másik karakter, akinek szerepeltetése előtt kicsit értetlenül álltam, az a Max von Sydow által alakított Lor San Tek, akit úgy vezetnek fel, mint ha egy korábbról visszatérő karakter lenne, de nem csak, hogy egy eddig ismeretlen figuráról van szó, a cselekmény szempontjából sincsen semmi jelentősége. Max annyi, hogy Sydow hozzáadhatott egy Star Wars filmet is a filmográfiájához.

Mik voltak hát azok a célkitűzések, amiket az írásom elején említettem? Visszatérni az eredeti Star Wars hangulathoz, egyszer és mindenkora kitörölni az előzmények által okozott keserűszájízt illetve előkészíteni az új hősöket és egy új történetet. Ezeket pedig szinte maradéktalanul és elképesztő szórakoztató módon véghez is viszi. Ám ez még csak a kezdet, és sok múlik majd a folytatásokon is. Ami a VIII. részt illeti én már most elégé izgatott vagyok, hiszen mind a történetben, mind pedig a karakterekben rengeteg potenciál van még, amelyet remélhetőleg sikerül majd megfelelően kihasználni. ( Ha Rian Johnson nem a fanservicere, hanem sokkal inkább a cselekményre illetve a karakterek és világ bemutatására – meg persze az újdonságokra! – helyezi majd a hangsúlyt, akkor minden a legnagyobb rendben lesz.)