Ez volt 2015 – Évértékelő és a 15 legjobb film

Igaz, hogy a Kultonon már megjelent egy 2015 öt legjobb filmje cikk, de mivel az ottani rangsor a szerkesztőségi szavazás eredményét tükrözi, így értelemszerűen csupán részben tudok vele egyet érteni. Ezért is gondoltam, hogy nem árt, ha a mellé, megírom a saját – szubjektív – benyomásaimat is az elmúlt esztendő filmterméséről. Jöjjenek hát a csalódások, meglepetések és a legjobbak! Avagy ilyenek láttam én a 2015-öt.

Összességében bőven jó évet tudhatunk magunk mögött, ám ha 2014-hez hasonlítom, akkor mégis az az érzésem, hogy ez utóbbi – még ha csupán egy hangyányival – de azért felülmúlta a tavalyi felhozatalt. Bár jó filmből nem volt kevesebb (igaz több sem), de mintha tavaly valamivel több lett volna a (kisebb-nagyobb) csalódás, mint az azt megelőző évben.  (Mondjuk, ezt lehet, hogy csupán azért érzem így, mert 2014-hez képest jóval több aktuális filmet láttam.)

Negatív toplistát most nem állítanék, de azért néhány filmet kénytelen vagyok megemlíteni, annyira alulmúlták a várakozásaimat. A 44. gyermek és a Legenda is ott szerepelt az év legígéretesebb filmjei között, ám hiába a mindig brillírozó Tom Hardy, egyiknek sem sikerült kihasználnia a történetükben rejlő potenciált. Előbbi a gyenge, fokuszálatlan rendezése, utóbbi pedig a sablonos és a műfajában semmi újat, vagy eredetit mondani nem tudó forgatókönyve miatt nem lett képes a középszerűség felé emelkedni. Velük ellentétben a Terminátor Genisystől a többséghez hasonlóan én sem vártam sokat, de így is meglepett, hogy gyakorlatilag az év egyik legrosszabb filmje lett belőle. Mindközül a legkiábrándítóbb csalódás azonban  A tenger szívében volt. Mivel Ron Howard előző filmje, a Rush 2013-ban az egyik kedvencem volt, így legújabb filmjét már a legelső – lenyűgöző – előzetese után talán még a Star Warsnál is jobban vártam. Ám hiába az impozáns kivitelezés, ha mögötte nincs tartalom. Pedig a film rengeteg dologról szólhatna, ám semelyik témában (illetve karakterrajzban) sem képes túllépni a legelcsépeltebb sablonokon és közhelyeken. Így csupán egy szép, de lélektelen film lett belőle.

1401x788-the-look-of-silence

És bár voltak még ezeknél sokkal rosszabb filmek is, beszéljünk inkább a jó dolgokról, mert azok jobban megérdemlik. Az év első felének a filmkínálatában a Mocsárvidék volt egy üde színfolt, hiszen jó régen láttunk már ilyen erős atmoszférájú, feszült, krimi-thrillert. Decemberben pedig a Krampusz bizonyult egy hasonlóan kellemes meglepetésnek. Ez utóbbi simán a legjobb ifjúsági-horror-vígjáték a Szörnyecskék óta. A kém sem lett olyan kínos, mint amilyenek vártam (bár így is erősen túlértékeltnek tartom), illetve A Hangyának is sikerült rácáfolnia az előzetes negatív visszhangjára. (Sőt bevallom én jobban szórakoztam rajta, mint az Ultron korán). Ami pedig külön öröm, hogy a hazai mezőnyt nézve is több igen kellemes filmélményben volt részem. Nem emlékszem még egy olyan évre, amikor négy magyar filmet (ebből hármat moziban) láttam volna, és mindegyikük elnyerte volna a tetszésem (többnyire). (A listán szereplők mellett még a Parkoló is egy kifejezetten érdekes alkotás. Egy kisebb gyöngyszem, nagy kár, hogy alig látta valaki.)

Bár az évértékelőt játékfilmes szempontból írom, muszáj megemlítenem még egy dokumentumfilmet is. A csend képe az év egyik legmegrázóbb moziélménye volt. Nem csupán a témája, hanem a kivitelezését tekintve is egy letaglózó mestermű, amit kötelező jelleggel képen vetíteni.

Na, és akkor ideje a lényegre térni: ezek voltak 2015 legjobb filmjei (szerintem). Kezdjük azokkal, akik éppen, hogy lemaradtak a listáról: Foxcatcher, Mentőexpedicíó, Mission Impossible: Rogue Nation, Tale of Tales, Star Wars – Az ébredő Erő, Turbo Kid (na ezt nagyon bánom, hogy nem került a listára).

15. ’71

Sajnos manapság ritkán látni, olyan vegytiszta, sallangmentes akció-thrillert, mint amilyen Yann Demange rendezői debütálása. Másfélóra karfaszorító izgalom, egy csipetnyi társadalomkritikával és Jack O’Connel nagyszerű alakításával, aki a Starred Up után ismét bizonyítja, hogy korosztályának egyik legtehetségesebb angol színésze. Realista, lendületes és végletekig feszült film.

14. Bone Tomahawk

Mondhatnám, hogy a Bone Tomahawk tipikusan olyan film, amelyhez hasonlót manapság már nem csinálnak, ám ez nem lenne teljesen igaz, ugyanis western-horrorból régen sem volt sokkal több. Az író/rendező S. Craig Zahler bemutatkozó filmje nem egy bonyolult alkotás. Gyakorlatilag egy kannibál horrorba mártott Üldözők.  Viszont hála a remek karaktereknek (és színészeknek: Mathew Fox egészen meglepő, Kurt Russel pedig pont olyan, amilyennek elvárja az ember), jól megírt párbeszédeknek, és az impozáns fényképezésnek, a film jóval túlnő az olyan B kategóriás próbálkozásokon, mint például a Burrowers. Az utolsó félóra pedig az év egyik legfeszültebb (és brutálisabb) fináléja, amely könnyedén kárpótol minket, még a vártnál lassabb kezdésért is.

13. Liza, a rókatündér

Kétségtelenül az év legbájosabb filmje. Végre itt van egy olyan magyar (romantikus)vígjáték, amely nem ragad le a kommersz amerikai darabok másolásánál, hanem mer kreatív lenni és olyan irányokba menni ahová magyar közönségfilm ritkán merészkedik. (Persze Ujj Mészáros Károly is merít külföldi alkotóktól, de filmje így is egyedi, hazai viszonylatban pedig kifejezetten újszerű) Sokféle humorával, szimpatikus színészeivel és sajátos hangulatával a Liza az elmúlt évek legélvezetesebb hazai alkotása, amely a nemzetközi terepen is megállja a helyét.

12. Az ajándék

A mindeddig színészként ismert Joel Edgerton első rendezése az év egyik legváratlanabb és legkellemesebb meglepetése volt. Precízen megszerkesztett, folyamatosan egyre feszültebbé váló film, az utóbbi évek legjobb zaklatós thrillerje. Persze a rendezés mellett ebben nagy szerepe van a két egyaránt kiváló főszereplőnek is. (Edgerton színészként is van olyan jó, mint rendezőként. Jason Bateman pedig sikeresen bizonyítja, hogy jóval többre is képes annál, hogy minduntalan a romantikus vígjátékok kissé balek főhősét játssza.)  Tipikusan olyan film, amely akkor üti a legnagyobbat, ha viszonylag keveset tud róla az ember, szóval én is inkább csak annyit írok, mindenképpen nézzétek meg!

11. Saul fia

“Újabb holokausztfilm, ugyan hány bőrt lehet még lehúzni erről?” Mondanák a fanyalgók, ám a Saul fia jóval többet érdemel ennél. Ellenben a holokausztfilmek többségével a Nemes Jeles László elsődlegesen nem is a holokausztról, hanem egy annál sokkal univerzálisabb témáról mesél nekünk: “miként tudunk embernek maradni, az embertelenségben”.  A holokauszt pedig szinte csupán díszletként szolgál Saul személyes kálváriájához. (A film ugyanilyen jól működött volna, ha egy II. vh-s japán haláltáborban, vagy az örmény népirtás idején játszódik).  Ám éppen azáltal, hogy a holokauszt borzalmait mintegy mellékesen, a napi rutin részeként mutatja be, válik igazán megrázóvá. Röhrig Géza fantasztikus, a 4:3-as fényképezés pedig olyan klausztrofób bezártság érzettel tölti el a nézőt, mintha ő is ott sodródna a főszereplővel.

10. Whiplash

Szerintem senki nem gondolta előre, hogy az év egyik legizgalmasabb filmje egy pszichopata zenetanár és jazz dobos diákja kapcsolatáról fog szólni. Aztán mégis így lett, és ez nem csupán a két főszereplő elképesztő játékának (J.K Simmons teljesen megérdemelten kapta meg az aranyszobrot, Miles Teller pedig végig képes egyenrangú partnere maradni), de az újonc Damien Chazzel precíz és lendületes rendezésének is köszönhető. Bár a cselekmény tipikus sportfilmes toposzokból építkezik, a kivitelezés annyira magával ragadó, hogy még az sem igazán tud rontani az élményen, hogy tulajdonképpen nem mond semmi újat.

9. Mr. Holmes

Több olyan film is van a listámon, amelyek nem kaptak széleskörű mozi bemutatót nálunk. Ezek közül talán a Mr. Holmes a legérthetetlenebb számomra. Igaz, lehet hogy a legtöbb (modern) Sherlock rajongó valószínűleg nem azt kapná, mint amit elvár. Ugyanis a legtöbb feldolgozással ellentétben a hangsúly most nem a rejtélyen, hanem a karakteren van. Valószínűleg ez az első olyan adaptáció, amelynek sikerült érdemben tovább gondolni Arthur Conan Doyle legendás nyomozóját. Sherlock Holmes talán sosem volt még olyan emberi, mint Ian Mckellen alakításában. (Aki nem mellesleg karrierje és az év egyik legkiválóbb alakítását nyújtja) A Mr. Holmes-ot nem tudom a szépnél találóbb jelzővel illetni. Hiszen legyen szó fényképezésről, zenéről, alakításokról vagy tartalomról ez bizony egy megkapóan szép film.

8. Agymanók

Az év egyik legkreatívabb filmje, amely lehet, hogy nem olyan örülten pörgős, látványos és popkulturális utalásokban sem hemzseg úgy, mint a tavalyi Lego film, de jóval mélyebb és érzelmesebb, mint bármi más a kategóriájában.  A pubertás és az ezzel járó változást (illetve az ettől való félelem) már kismillió (ifjúsági)filmnek szolgált alapjául. Ám egyik sem tudta olyan sokrétűen és éretten bemutatni ezt, mint az Agymanók, miközben ugyanannyira vicces és szórakoztató, mint bármely korábbi Pixar mozi. A stúdió ismét bizonyítja, hogy egy (gyerekeknek szánt) animációs film lehet úgy is szórakoztató, hogy közben komoly tartalommal szolgál (akár a felnőttek részére is).

7. Kingsman: A titkos szolgálat 

2015 részben a kémfilmek éve is volt, és bár Guy Ritchie illetve Steven Spielberg is gazdagította a műfajt egy-egy kifejezetten élvezetes mozival, számomra mégis az év eleji Kingsman maradt a csúcs.  Rég láttam már egy ennyire kreatív és vicces akció-vígjátékot, mely egyfelől szellemes paródiája a Bond filmeknek, másrészt viszont jobb 007-es mozi, mint a sorozat aktuális darabja. Már a templomos mészárlás önmagában megérne egy helyet a listán, lévén az elmúlt évek messze legkiválóbban megkoreografált akciójelenetéről van szó. És akkor a remek tempót, a nagyszerű poénokat és a szimpatikus szereplőgárdát még meg sem említettük. VIDEOKRITIKA

6. Sicario – A bérgyilkos

Lehangoló, kiábrándult és intelligens tanmese a drogháború haszontalanságáról, illetve arról, hogy mint minden háborúban, ebben is a kisember az igazi vesztes. Miközben a Fogságban rendezője újfent mesterien építi a feszültséget (és fogja össze két látszólag egymáshoz nem kapcsolódó szálat), addig Roger „Mikor kap már Oscart” Deakins kiváló fényképezése, és Jóhann Jóhannsson nyomasztó zenei aláfestése az év egyik legerősebb atmoszférájával ruházzák fel a filmet. Ám az egészben mégis talán Emily Blunt a legjobb, aki az év egyik legemlékezetesebb alakítását nyújtja. Végre egy női karakter, aki nem azért „erős”, mert fizikailag erős és maszkulin jegyeket sem kell magán hordozni, ahhoz, hogy egyenrangú partnere legyen férfi társainak. (Azért ne feledkezünk meg Benecio Del Toro és Josh Brolin szintén remek játékáról sem)

5.Hétköznapi vámpírok

Nem csupán az év legviccesebb filmje, de egyben a legkreatívabb és legjobb horror-vígjáték a Haláli hullák hajnala óta. A vámpírmítosznak ennél frappánsabb, szellemesebb és találóbb karikatúráját elképzelni sem tudnék. Az, hogy a film poénjainak legnagyobb százaléka improvizáció a színészeket dicséri, az pedig, hogy közel 125 órányi nyersanyagból sikerült egy üresjáratok nélküli, elejétől a végéig egyaránt hasfalszaggatóan vicces filmet összehozni az az író/rendező/vágó páros megkérdőjelezhetetlen tehetségének érdeme. KRITIKA

4. Ex Machina

Több olyan film is volt idén, amelyek középpontjában mesterséges intelligenciával kapcsolatos problémák álltak. Ám Chappie ide, Ultron oda érdemben igazán csak az Ex Machina tudott hozzátenni a témához. Sőt Alex Garland jóval túlmegy témájának olyan tipikus kérdésein, mint hogy „Mi tesz minket igazán emberré?”.  Ugyanis sokkal inkább a nemek közötti viszonyokra és az ezekkel kapcsolatos sztereotípiáink kiforgatására helyezi a hangsúlyt. Az Ex Machina azonban nem csupán egy érdekes, filozofikus kamaradráma, hanem mindemellett egy izgalmas thriller is. Hiszen a három kiváló főszereplőnek és az intelligens, remekül megírt dialógusoknak köszönhetően kialakuló és folyamatosan erősödő feszültség pedig egy pillanatra sem ereszti a nézőt. KRITIKA

3. Beasts of No Nation

Cary J. Fukunanga filmje kendőzetlen realizmussal, különösebb hatásvadászat, vagy öncélú brutalitás nélkül (persze a tematikából adódóan erőszakos a film, de csak éppen annyira, hogy átérezzük a probléma súlyosságát) vezet be minket az afrikai gyerekkatonák (a nyugati ember számára) abszurd világába. Mindezt pedig irigylésre méltó technikai profizmussal teszi. (A fényképezés szépsége éles kontrasztot képez a megrázó cselekménnyel.) Bár Idris Elba az év egyik legjobb alakítását nyújtja, mint megszállott hadúr, a film igazi sztárjai mégis a gyerekszereplői, akik amatőr létük ellenére is elképesztő hiteleséggel játszanak.  Minden elemében felkavaró és letaglózó mű.

2.Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje)

Már a premierje idején oda-vissza dicsértem a filmet, és a véleményem közel egy év elteltével sem változott meg: ez bizony egy sokoldalú, kreatív és igen egyedi alkotás. Ha ennyi nem elég, akkor olvassátok el a vonatkozó KRITIKÁMAT, vagy ami még jobb, nézzétek meg a filmet, és meglátjátok.

1.Mad Max: A harag útja

Tudom kiszámítható és sablonos választás. Ám nincs mit tenni, ha egyszer 2015-ben számomra messze a Mad Max tudta a legerőteljesebb mozi élményt nyújtani (az egyetlen film a listán, amelyet szinte azonnal újráztam is). Brutális és elképesztően kreatív látványával, vad zenéjével illetve megállásnélküli tempójával a Harag útja tipikusan olyan film, ami miatt a nagyvásznat kitalálták. Tom Hardy méltó utódja Gibsonnak (ő sem beszélt ám többet), Furiosa (Charlize Theron elképesztő) pedig az év legbadassebb főhőse. Bár a cselekmény tényleg egyszerű – ahogyan az Országúti harcosé is az -, semmivel sincsen mögötte kevesebb sztori, mint bármelyik hasonló kaliberű filmben. (Mert nem feltétlenül attól lesz valami tartalmas, ha tele van párbeszéddel és/vagy sablonos fordulatokkal, a Mad Max karakterei egy pillantásukkal többet mesélnek, mint a legtöbb nyári blockbuster teljes szövegkönyve.) George Millernek sikerült az bravúr, hogy filmje egyszerre kellemesen old-school (CGI helyett klasszikus trükkök) és mégis kifejezetten modern (női akcióhős).