A tigris szeme újra lángol – Creed kritika

Filmbéli ellenfeleihez hasonlóan kezdetben én is szkeptikus voltam Creeddel kapcsolatban. Nem hittem, hogy nevéhez méltóan lesz majd képes lesz felnőni elődjéhez. De hát ez a hozzáállás talán érthető is, ha abból indulok ki, hogy az eredeti Rocky minden idők egyik legmeghatározóbb sportfilmje, amely címszereplőjének a Rocky Balboa névre keresztelt hatodik menet már tíz éve megadta a méltó lezárást. Így amikor bejelentették, hogy készül az új rész, melynek ráadásul egy meglehetősen hatásvadász, és elsőre blikkre kifejezetten erőltetettnek hangzó történet fogja az alapját adni, megmertem volna  esküdni, hogy egy újabb “nosztalgia-filmről” van szó, amely bár hemzsegni fog a sorozat korábbi részeire tett utalásokban, ám ezen túl semmi újat, kreatívat vagy érdekeset nem tudd majd nyújtani. Szerencsére – és ennek most kifejezetten örülök – tévedtem, hiszen a Creed: Apollo fia közel sem egy pofátlan bőrlehúzás, hanem egy önmaga jogán kiváló sportfilm, ami közben méltó folytatása a Rocky legendájának is.  

Igaz Ryan Coogler rendezésének a cselekményében több ponton is visszaköszönnek  John G. Avildsen klasszikusának az elemei. Ám Cooglernek sikerült az, ami manapság sok más folytatás készítőjének (leginkább a Jurassic Worldöt jegyző Colin Trevorownak) nem. Ahelyett, hogy szolgaian másolná az eredetit, inkább átértelmezte, és egészen más megvilágításba helyezte azt.  Ugyanis ellentétben az olasz csődörrel Adonis Creed nem az a tipikus underdog figura, aki számára a boksz az egyetlen lehetőség, hogy felkapaszkodjon a társadalmi ranglétrán. Hiszen miután Appolo özvegye örökbe fogadja mindene meglenne egy “normális”, kényelmes élethez. Őt azonban hajtja a becsvágy, és ennél többre vágyik: folyamatosan úgy érzi, hogy bizonyítania kell a sosem látott apjának, és főleg önmagának, hogy a saját jogán is méltó a Creed névre. (Mivel házasságtörésből született, így már önekétlen is foltot ejtett az elhunyt bokszoló nevén). Az által, hogy a gazdag háttérből jövő Adonisnak, egy olyan környezetben kell bizonygatnia, ahová a legtöbben kényszerből, alulról érkeznek, Coogler gyakorlatilag inverzére fordította az eredeti Rocky alapszituációját, amit aztán remekül alkalmazott napjaink boksz/sport világára is. Persze nyilván kapunk konkrét utalásokat, és bevágásokat az első Rockyból, ám Trevorov filmjével ellentétben ezek nem csupán nekünk, a nézőknek szólnak, hanem lényegesek a karakterek fejlődése szempontjából. Coogler (és írótársa: Aaron Covington ) pedig nem estek túlzásba, és csupán annyi visszatekintést raktak a filmjükbe, amely feltétlenül indokolt ahhoz, hogy megértsük a karakterek motivációit.

A címszereplő Michael B. Jordan színészi képességeivel már a Fantasztikus 4-esben sem volt különösebb baj, ám most végre kapott maga mögé egy jól megírt karaktert is, ő pedig élt is a helyzet adta lehetőséggel. Visszafogott, különösebb maníroktól mentes játéka nem csupán élettel tölti meg a karaktert, de neki köszönhető, hogy a problémás, és gyakran forrófejű Adonis, a néző számára is egy, Rockyhoz hasonlóan szimpatikus hőssé képes válni. Olyan karakterré, akinek életét a folytatásokban is szívesen nyomon követnénk. (Igaz, szerintem a Creed olyan szép, kerek egész lezárt történet, hogy látatlanban fölöslegesnek érzem – a kritikai és közönség sikernek köszönhetően – elkerülhetetlen folytatást).

Creed-Apollo-fia-5

Ám a  film leglátványosabb – és így a kritikusok által is a leginkább körberajongott – alkotóeleme, mégsem az ő, hanem Sylvester Stallone alakítása. Magam sem gondoltam volna, hogy még látni fogunk az öreg csődörtől egy olyan őszinte, és emberi  alakítást, amelyhez hasonlót legutoljára a Rockyban, vagy a Coplandben láthattunk tőle. Ugyanis karrierjében először Sly végre elfogadta a megkérdőjelezhetetlen igazságot, miszerint megöregedett. Bár sokszor kiábrándító az addig legyőzhetetlennek tartott hőseinket öregnek, és sebezhetőnek látni, szerencsére a Creedben nem ez a helyzet. Rocky méltósággal öregedett meg, és bár szomorúak vagyunk emiatt, szurkolunk neki, hogy küzdjön tovább, ő pedig küzd is.

Annak köszönhetően, hogy Rocky és Adonis kölcsönösen tanítják egymást, a két karakter története olyan remekül simul egybe, hogy a film egyaránt képes Rocky karrierjének szívszorító lezárásaként, és Adonis pályafutásának reménnyel teli kezdeteként funkcionálni. Így pedig a Creed a sorozat az eddigi legsokoldalúbb, és legrétegeltebb részévé válik.

Bár a játékidő nagy részét egyértelműen az ő kapcsolatuk alakulása teszi ki, hiba lenne nem megemlékezni a mellékszereplő gárdáról is, hiszen egyfelől Tony Bellew, Phylicia Rashad, Tessa Thompson színészileg abszolút méltó partnerei a főszereplőknek, ráadásul a karaktereik, annak ellenére is, hogy jóval kevesebb szerepet kapnak hasonlóan érdekesek. Creed Bellew által megformált riválisa, sem egy unalmas, egysíkú bunkó, akit hősünknek mindenáron le kell győznie, hanem egy meglepően komplex figura, akinek a személyes drámája – szerető apa, aki egy ballépés miatt börtönbe kerülhet – is kifejezetten izgalmas. Így pedig a film sem válik olyan rajzfilmszerűen egyoldalúvá, mint mondjuk a Rocky IV.

Creed-Apollo-fia-1

Mindeddig Cooglert főleg forgatókönyvírói minőségében végzett munkájáért dicsértem, ám rendezőként is hasonlóan magas színvonalon dolgozik. Nemcsak, sikerül kihoznia színészeiből a maximumot, de remek tempóban viszi előre a cselekményt. Ráadásul úgy volt képes egyszerre feszült, és látványos boksz meccseket levezényelni – az egyiket vágatlanul! -, hogy közben mindvégig a realitás talaján maradt. (Ez utóbbi pedig kevésbé mondható el a Rocky folytatások többségéről.)

Mesterien megírt, megrendezett és eljátszott film, amihez még a filmzene is csak hozzáadni képes. Ludwig Göransson aláfestése bár hangulatában megidézi Bill Conti klasszikusát, mégis kellően más ahhoz, hogy önmaga jogán váljon nagyszerűvé. Adonis témája annyira dinamikus és jellegzetes, hogy már-már elődjével egyenrangúnak mondanám. Amikor pedig a fináléban pár dallam erejéig végül felcsendül a “Gonna fly now” sokkal erőteljesebb a hatása, mintha a zeneszerző minden számba beleerőltette volna. (Bár nem vagyok a kortárs hip-hop nagy rajongója, azt el kell ismernem, hogy az e műfajban készült betétdalok is remekül működnek a filmben.)

Nincs mit kertelni, A Creed a 2015 egyik legnagyobb pozitív meglepetése, és egyben az egyik legjobb filmje. Az idei Oscar szezon legméltatlanabbul mellőzött filmje. (Persze Stallone kétségkívül megérdemelte a jelölést, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Coogler rendezése, illetve egy Jordanhoz hasonlóan remek partner hiányában valószínűleg sosem látunk tőle egy ilyen kaliberű alakítást.)