Az istenek érdektelen harca – Egyiptom istenei kritika

Hogy kimenekítse szerelmét a halál karmai közül, a leleményes tolvaj Beck (Brenton Thwaites) kénytelen szövetkezni a megvakított és száműzetésben élő Hórusszal (Nikolaj Coster-Waldau). Csupán együtt lehetnek képesek arra, hogy legyőzzek a zsarnok Széthet (Gerard Butler), felszabadítsák Egyiptomot és megmentsék a világot a teljes káosztól. Ám hiába a kaland, a humor, a romantika és a közepesen látványos vizuális effektek, a nézőt mégis az a kérdés fogja leginkább foglalkoztatni, hogy mégis mi a fene történt a 90-es évek egyik legígéretesebb rendezőjével. Alex Proyas, aki olyan méltán kultikussá váló filmekkel robbant be a köztudatba, mint a Holló és a Dark City, ma már csupán árnyéka lehet korábbi önmagának. Hiszen míg a rendező korai filmjei merészek és egyediek voltak, addig legújabb alkotása a lehető legközépszerűbb  látványfilm a középszerű látványfilmek mezőnyében. Ami már csak azért is bosszantó, mert Proyas utolsó filmje – a kritikusokat igencsak megosztó, de a pénztáraknál kifejezetten jól teljesítő Képlet – óta, közel hét év telt el, így pedig különösen érthetetlen, hogy ennyi év után miért éppen az Utolsó boszorkányvadász íróinak – eredetiségtől teljesen mentes – forgatókönyvében látta meg az esélyt a nagy visszatérésre.

Talán szülőhazája előtt akart tisztelegni? Hiányzott már neki a rendezés, és nem kapott jobb ajánlatot? Vagy egyszerűen gyorsan kellett neki a pénz? Esetleg a stúdió kikötötte neki, hogy ha ezt megcsinálja, akkor majd finanszírozzák a következő, szerzői filmjét? Személy szerint én ebben az utóbbiban reménykedek, de igazából mindegy is, hogy minek csinálta, a lényeg, hogy itt van, meg lehet nézni, csak éppen minek?

Félre értés ne essék: az Egyiptom istenei közel sem egy nézhetetlenül rossz film, csak éppen minden szempontból annyira középszerű, átlagos és kiszámítható, hogy az már fáj. Mondjuk a forgatókönyvírók ezt akár dicséretnek is vehetik, hiszen míg előző filmjük kifejezetten rosszul és fókuszálatlanul volt megírva, addig ez csupán elképesztően sablonos lett. (Bár az is lehet, hogy csupán Proyas rendezői rutinja, az amely képes volt filmszerű formába ölteni a meglehetősen gyenge forgatókönyvet.) Nem csupán végletekig kiszámítható az összes fordulat és poén, de a cselekmény is olyan lustán van megírva, hogy hőseinket többször is a teljesen megalapozatlan “deus ex machina” jellegű írói megoldások húzzák ki a csávából. (SPOILER: hiába mondják el a filmben többször, hogy az istenek sem állnak a halál felett, a végén természeten mégis isteni közbenjárással sikerül feltámasztani az elesetteket.)

Egyiptom istenei - szfinx

Emiatt pedig nem csupán érdektelenné, de abszolút tét nélkülivé is válik a történet. Ugyanez mondható el a karakterekről: felskiccelt, ezerszer látott karakter típusok – nagyszájú, de érző szívű jófiú, apakomplexusos, féltékeny gonosz, a hős, aki kezdetben nem hisz magában, vicces fekete sidekick – akiken a színészek sem mindig tudnak segíteni. Míg Gerard Butler és a bölcsesség istenét játszó Chadwick Boseman láthatóan élvezik a szerepüket, addig Nikolaj Coster-Waldaunak csupán egy takarék lángon – is alig – égő Jamie Lannisterre futja, Geoffrey Rush pedig olyannyira, szemmel láthatóan unja az egészet, hogy kezdetben meg sem ismertem. Sajnos azonban a főszereplő Thwaites, illetve az ő szerelmét játszó Courtney Eaton kifejezetten gyengék. (Megjegyzem a szinkron eleve sokat ront rajtuk.)  Így hiába a gyors tempójú cselekmény, ha az érdektelen karakterek és a lustán megírt forgatókönyv miatt már fél óra után unalomba fullad az egész film. Proyas filmje legalább nem veszi magát olyan kínosan komolyan, mint a Wachowskiék legutóbbi buktája. Kár, hogy a poénok legtöbbje inkább fárasztóan kiszámítható, mintsem vicces. (A sajtóvetítés során csupán egyetlen egy jelenet volt, ahol hallhatóan felkacagott a közönség.) Talán a látvány még megmenthetné az egészet, ám, az sem kellően erős ahhoz, hogy feledtesse velünk a film egyéb problémáit.

Ami azért is szomorú, mert a dizájnért felelős alkotók láthatóan sokkal több kreatív energiát öltek bele a filmbe, mint a forgatókönyvírók. Kifejezetten tetszettek az olyan apró megoldások, mint hogy egy, az ősi egyiptomi mitológián alapuló filmben úgy ábrázolják a földet, ahogy azt az akkoriak elképzelték: laposnak, ami körül a napisten folyamatosan küzd a sötétség démonával. Ezt az ókori egyiptomi, mitikus világot, amúgy egészen jól építi fel a film.  De összességében az egész színes, helyenként kissé túltolt (akár giccsesnek is mondható) látványvilággal alapvetően ki voltam békülve, kár, hogy a kivitelezés már nem mindig sikerült ilyen jól. Hiszen hiába vannak ötletes vizuális megoldások, a néhol egészen gyenge CGI-nak köszönhetően az Egyiptom istenei sokszor inkább egy direct to DVD film benyomását kelti, ami egy 140 000 000 dollárból készült filmnél elég szomorú. Pedig az első összecsapás Hórusz és Széth között – megtámogatva néhány 300-ra hajazó lassítással –  még egészen jól nézett ki, de ahogy halad előre a film, úgy kezd egyre inkább egy videojáték kivágott és egymás mögé helyezett átvezető animációira hasonlítani.

Egyiptom istenei - hórusz

Nagyon sajnálom mert én tényleg szerettem volna szeretni ezt a filmet, de ennél a közhely parádénál még az is jobb lett volna, ha egy viccesen rossz ám éppen emiatt szórakoztató filmet – az Egyiptom istenei akár lehetett volna a 21. század Flash Gordonja is -, vagy ha egy olyan inkonzisztens, és dühítően buta katyvaszt kapunk, mint a Jupiter felemelkedése, mert akkor a film legalább ki tudott volna belőlem váltani valamilyen érzelmet. Bele lehetne menni, hogy az Egyiptomban játszódó filmben, miért kaukázusi színészek játsszák a legtöbb főszerepet, vagy abba, hogy a legfontosabb női karaktereknek miért az a legfontosabb szerepük, hogy a férfi megmentse őket, de igazából annyira jellegtelen, feledhető, és semmilyen ez a film, hogy fölösleges is ezeken lovagolni, pár nap múlva úgy sem fogunk már emlékezni rá. Kezdem azt hinni, hogy igazából ez csak egy pénzmosó projekt volt a stúdiónak, mert más logikus magyarázatot nem tudok arra, hogy egy ennyire elavult és ötlettelen forgatókönyvre miért költene bárki ennyi pénzt.

Persze láttunk már rosszabbat, és a 3D-nek is vannak jó pillanatai. Ahogy kollégám mondta: “Annyi szar mitológiai film után, én már annak is örülök, hogy most végre kaptunk egy közepeset”. És igaza van, egyszer tényleg végig lehet nézni a filmet, csak éppen minek szánjunk időt egy olyan mozira, amelynek élménye körülbelül addig marad velünk, mint a vetítés alatt elfogyasztott üdítő? Ha az ember már mindenáron valami könnyed fantasy kalandfilmet keres, akkor a Solomon Kanetől kezdve, a John Carteren át a tavalyi The Rock nevével fémjelzet Herkulesig számos ennél sokkalta szórakoztatóbb filmet talál. Ezek is limonádé filmek, de annak legalább jók. Esetleg, akik kifejezetten érdeklődnek az egyiptomi mitológia iránt (amelyhez a film valamivel hűebb, mint a Titánok harca a görög mítoszokhoz), azoknak talán egy fokkal érdekesebb lehet, de az ő helyükben és inkább újra elővenném a Csillagkaput.

  • Ildiko Kosa

    Szeretem ezt a filmet! Sőt! 🙂 Ez ez első film az utóbbi bő évben, amit szívesen nézek újra, és amiért végre lelkesedni tudok. Nem értek egyet a fanyalgókkal, bocsi!

    A mitológiai vonal nem teljesen pontos itt-ott, ez tény. De a történet eszmei mondanivalója még így a pontatlanságokkal együtt is tökéletesen átjön a filmben.

    Jól ismerem az egyiptomi mitológiát. És nem mondom, hogy a történet hibátlan, de mégis élvezhető és szórakoztató. Én a vizuális látványt is élveztem, és el tudok tekinteni a kisebb hibáktól.

    Egy mitológiai történetből írt fantasy mesét látunk. E tényből fakadóan természetes, hogy klisé jellege van a történetnek, de nem úgy, ahogy a fanyalgók állítják. Nem Horus és Seth harcának történte építkezik sokat elmesélt klisékre, hanem a sokat mesélt többi történet építkezik az ősi egyiptomi alaptörténetből. Alapvető archetípusok a történet szereplői, hiszen egy „népmeséről” beszélünk! Épp ezért egy ősi mítoszt feldolgozó filmet azzal vádolni, hogy megszokott „jó és rossz harca”, kissé szegényes látásmódra vall. Ez azok véleménye, akik nem veszik a fáradtságot „mélyebbre tekinteni”.

    Az archetipikus történetvezetés mutatja, hogy Seth mindenen átgázoló hatalomvágya és a hatalomtól való megrészegülése az igazi elbukást példázza, Horus pedig, aki vesztett helyzetéből, önnön erejével és találékonyságával kikerül, mások segítése, a közös érdekek előbbre helyezése az önös céloknál, pedig igazi pozitív jellemfejlődés.

    Seth és Horus harca a társadalmi fejlődés azon pontja, mikor a régi rend összecsap az újjal… a törzsi öröklési vonal a szeniorátus (a legidősebb férfirokon öröklése) és az első szülött öröklési joga a primogenitúra. (Erre a mi történelmünkben is van valós ékes példa).

    A karakterek szerethetőek (én kedveltem Seth-et és Horus-t is!) Az istenek motivációi érthetőek és logikusak…

    Seth pontosan elmondja, hogy ő kapta a kietlen sivatagot eddig, és szó nélkül tűrte a kényelmetlen helyzetet. Hagyta testvérét Ozíris-t uralkodni és épp ezért, ha Ozíris lemond, most ő jön az uralkodásban. Mi nem érthető ezen a motiváción? Észszerű és logikus. Seth a morcos vadsága ellenére kedvelhető karakter. Hatalomittassága abból fakad, hogy túl sokáig kellett várnia a hatalomra és elfogyott a türelme.

    Horus, mint elsőszülött tart igényt a trónra… Egy elkényeztetett úrifiú, aki valószínűleg nem is lenne igazán jó király, mert öntelt, lusta, kényelmes, valódi uralkodói ambíciók nélkül. Valójában Seth ellenszegülése nélkül nem is lenne az a Horus, aki valóban megérdemli az uralkodás jogát. Szükséges a jellemfejlődéséhez keresztülmennie azokon a megpróbáltatásokon, amiket Seth okoz. Ozíris tudja ezt. Ezért is mondja, hogy „az utazásod most kezdődik”. Azt gondolom, hogy Horus kifejezetten szimpatikus esetlenkedéseivel együtt, jobban mondva pont ezektől szimpatikus.

    És Ré napisten megjelenítése, a mindennapi gigászi harca a káosz ellen gyönyörűen van bemutatva szerintem. Sokan kritizálják ezt, amivel nem értek egyet és később mondom is miért.

    Az egyiptom istenei című film az egyiptomi mitológiából építkezik. Igen, ez a mitológia nem annyira közismert, mint a görögök történetei, de ettől még létezik, és kifejezetten érdekes regék és legendák ezek is.

    – Ezen mitológia szerint Ré a napisten egy bárkán evez az ég vizein. Minden éjjel meg kell küzdeni Apofisz-szal aki egy hatalmas kígyó. Ha Apofisz győzne, akkor másnap nem kelne fel a nap (mert Apofisz elnyeli), és a világot elpusztítaná a káosz. Ré a napisten, de nem ő a napkorong (Aton a napkorong)… így az, hogy a napkorong egy láncon kapcsolódik a bárkához akár még megfelelő ábrázolás is lehet. Ré a napkorongot a napbárkán kormányozza az égen. És mivel ő a napisten, teljesen természetes, hogy tüzes napsugarakat használ fegyverként. Ezen információk fényében azt gondolom, hogy a sok helyen kifogásolt jelenet tökéletesen helytálló!

    – Ahogy helytálló az is, hogy az egyiptomiak a nappal és az éjszaka ábrázolásakor síkban (azaz laposan) ábrázolták a földet…

    – Thot a bölcsesség istene, így mondhatjuk ő a legbölcsebb. A filmbeli Thot mivel ő bölcsebb, mint a többiek, így önmagát nem kicsit túlértékeli, mivel a többiek butábbak a véleménye szerint… (és ha ő a legbölcsebb, akkor valóban butábbak a többiek). Már miért ne lehetne akár ilyen ez az isten? Engedtessen már meg ennyi művészi szabadság az ábrázolásában.

    – Az egyiptomi mitológiában nem kevés történet foglalkozik Horus és Seth összecsapásaival (akár állat képében történő összecsapásként is!). Horus szemének elvesztéséről is külön történet mesél, és arról is, hogy mindkét isten különböző cselekkel és megtévesztéssel próbálja újra és újra legyőzni egymást. Épp ezért a filmbéli koronázó ünnepségen történő összecsapás szépen építkezik a mitológiai történetekből.

    – Szintén szépen ábrázolják a filmen Horus és Hathor szerelmét, ami az egyiptomi mitológia szerint a tökéletes szerelem és a tökéletes házasság. Attól tökéletes, hogy szerelmük (bizalmuk, elfogadásuk) egymás iránt olyan erős, hogy még akkor is működik ez a kapcsolat, ha a két isten távol van egymástól az év nagy részében.

    – Tökéletesen helytálló az is, hogy az egyiptomi túlvilágra úgy juthat el az ember, hogy mérlegre teszik a szívét, ahol mérik össze Maat istennő tollával . Ha a szív tiszta és igaz, akkor egy súlyú lesz a tollal, ha a szív hazug, gonosz volt életében, akkor nehezebb, mint a toll, mert a bűnök súlya lehúzza, és akkor nem kerülhet be a szív tulajdonosa a túlvilágra. Ezt a filmben Horus ki is hangsúlyozza a film végén. És bocsánat, de ez egy gyönyörűszép elgondolás a halálról.

    – Szintén megfelelő az a filmbéli ábrázolás, hogy az isteneknek nincs hatalma a túlvilág felett. Nem véletlen, hogy Ozírisnek a halála után nem volt hatalma visszatérni a túlvilágról, hiába volt isten.

    Véleményem szerint felüdülés ez a film a sok agyon ismételt görög-mitológiai történet után. Én szívesen látnám a folytatásokat :)))