Alulértékelt gyöngyszemek: Darkman kritika

Nagyon néha a producerek profitorientált, és alapvetően kockázatkerülő magatartásából is sülhetnek ki jó dolgok. Ez történt 1990-ben is, amikor az Evil Dead filmekkel azonnali kultstátuszba kerülő Sam Raimit nem engedték a The Shadow (vagy a Batman) jogainak közelébe. Jó lett volna nekünk, ha egy kreativitása teljében lévő, egy – manapság divatos frázissal élve – vizionárius fiatal rendező dolgozza fel ezeket az alapanyagokat? Valószínűleg igen, feltéve persze, ha teljes szabad kezet kapott volna a producerektől, ám ismerve a stúdiók hozzáállását a stúdiórendszeren kívülről érkező, újonc rendezőkhöz ez valószínűleg úgy sem történt volna meg. Ám nem is baj, hiszen cserébe így megkaptuk minden idők egyik legeredetibb és legszokatlanabb szuperhősfilmjét, a Darkmant.  

Raiminek ugyanis olyannyira nem szegte kedvét, hogy nem engedték hozzányúlni egyik klasszikus képregény figurához sem, hogy ezen felbuzdulva inkább megalkotta a saját szuperhősét. A 30-as évek horror ikonjai (leginkább a Láthatatlan ember és az Operaház fantomja) előtt tisztelgő karakter aztán a Universal stúdió tetszését is elnyerte, akiknek köszönhetően így Raiminek esélye nyílt leforgatni első Hollywoodi filmjét. Köszönhetően pedig annak, hogy nem egy már meglévő branddel dolgozott, és igazán sok pénz sem forgott kockán*, még annak ellenére is teljes kreatív kontrollt gyakorolhatott a készülő film felett, hogy az első tesztvetítéseken kifejezetten negatívan reagált rá a közönség. Igaz azért a forgatókönyvírás és az utómunka során is folyamatosan hadban állt a finanszírozókkal, viszont azt kénytelen volt elismerni, hogy a zseniális marketingkampány nélkül valószínűleg sosem lett volna profitábilis a film. (*A 16 millió dolláros költségvetés nem csupán a mai több százmilliós blockbusterek tükrében tűnik kevésnek, de már akkoriban is elég szerény összegnek számított egy ilyen filmhez. Összehasonlításképpen elég megnézni az 1989-es Batmant, amely a maga 48 millió dolláros büdzséjével közel annyiba került, mint a Darkman teljes bevétele. Az, hogy a Darkman ilyen sikeresnek bizonyult, valószínűleg közre játszott abban, hogy Raimi egy bő évtized elteltével már tízszer ennyi pénzből vihette vászonra Pókember kalandjait, amellyel aztán új standardot teremtett a müfajban.)

vlcsnap-2016-03-13-11h15m09s468

Na, de mitől is más a Darkman, mint a manapság egymás hegyén-hátán érkező szuperhősfilmek tömkelege? Az biztos, hogy nem az alaptörténete miatt lett igazán emlékezetes, hiszen az a lehető legegyszerűbb szuperhős-eredetfilmes sablonokból építkezik. Mivel azonban – ahogyan azt már fentebb is írtam – Darkman karaktere egy szándékolt hommage az olyan ponyva/horror hősöknek, mint az Árnyék és a Láthatatlan ember, így teljesen megbocsátható, hogy a háttér sztorija is erősen emlékeztet az övéikre).

Az, hogy a Darkmanből kultfilm lett főleg a rendező egyéni látásmódjának érdeme. Ugyanis horror filmes elődjeihez hasonlóan Darkman nem egy szokványos hős, de még csak antihősnek sem nevezném. Egy mentálisan, és fizikailag egyaránt sérült pszichopata, akit magasztos, hősies célok helyett kizárólag személyes bosszúvágy hajt. Klasszikus szuperhőshöz kicsit sem illő módon, cinikusan és erőszakosan számol le mindenkivel, akinek köze volt a balesetéhez. Persze nyilván gengszterekről van szó, de ez Darkman szempontjából abszolút másodlagos, ő nem a városért, vagy az ártatlanok védelméért, hanem saját magáért, illetve a barátnője biztonságáért küzd. Ez pedig végül egy, a műfajhoz képest szokatlanul tragikus fináléban csúcsosodik ki, amelyben hősünk végre elfogadja, hogy nem csak kívül, de belül is szörnyeteggé vált. Olyanná, aki kicsit sem különb azoknál, mint akik az ő életét is tönkretették. Az ekkor még karrierje szinte legelején lévő Liam Neeson pedig egészen remek a szerepben, meglepő módon nem csupán a komolyabb, drámai részekben hiteles, de őrült igazságosztóként is van olyan szórakoztató, hogy kicsit sajnálom is, amiért később már nem vállalt el ehhez hasonló szerepeket. (Ami azért sem kis dolog, mert a film nagy részét maszkban tölti.  A maszkmesteri munka is hasonlóan remek, a főszereplő eltorzult arca még a mai mércével is félelemtes.) Nagyszerű franchise-t lehetett volna Darkman karaktere köré építeni, kár, hogy Sam Raimi csupán produceri minőségben vett részt a folytatások elkészítésében, így azok olcsó direct-to-DVD filmek képében valósultak meg.

vlcsnap-2016-03-13-11h14m01s675

Szóval a történet gerincét alkotó dráma működik, és a színészi játék is alapvetően korrekt – Neeson mellett még a főgonoszt játszó Larry Drake-t emelném ki – a Darkman legnagyobb erénye mégis az erőteljes hangulata. Ugyanis azon érződik igazán, hogy egy horrorfilmes ült a rendezői székben. Raimi filmje ugyanis erőszakos, groteszk és tobzódik a fekete humorban. Kreatív – sokszor videóklip jellegű – vizuális megoldásaival remekül képes megragadni főhősének az őrületét, és olyan képregényszerű atmoszférát teremteni, amely manapság is ritka. (Nem is csoda, hogy a címszereplő később több képregény füzet oldalán is feltűnt.) Persze ennek az atmoszférának a megteremtésében jelentős szerep jutott Danny Elfmannek is, aki hasonlóan hátborzongató zenét írt Raimi hősének, mint amilyet egy évvel korábban Burton Batmanjéhez szerzett.

Persze a történetben előfordulnak kisebb-nagyobb logikátlanságok, illetve egy-két elnagyoltabb fordulat, ám mivel a film nemhogy nem veszi magát teljesen komolyan, de pontosan tisztában van azzal, hogy tulajdonképpen nem több, mint egy ponyva horror/krimi/noir alapokon nyugvó kaland film, ezeken könnyű átsiklani, és elfogadni őket, a Darkman világának részeként. (Hasonló logikátlanságok a Sötét lovag felemelkedésben például sokkal zavaróbbak, hiszen Nolan filmjei igyekeznek a lehető legrealistábbak megmaradni).

Összességében a Darkman még napjaink szuperhős dömpingjében is egy meglehetősen egyedi, és üdítően friss alkotás. Korához képest pedig kifejezetten bátor darab, hiszen az egyik legelső R kategóriás képregényfilm volt. (Egyedül a Dolph Lundgrenes Büntető előzte be egy évvel.) Igaz, kicsit már meglátszik rajta a kora, és le se tagadhatná, hogy a 90-es évek gyermeke, de mivel én is az vagyok, így ez inkább csak pozitívum.  Aki tehát szereti Tim Burton Batman filmjeit, vagy Proyas Hollóját azoknak a Darkman is kötelező darab, de én mindenkinek ajánlom, aki már kezd belefáradni a Marvel adaptációk egyhangúságába és szívesen nézne egy merőben más jellegű “szuperhős”kalandot. Deadpool rajongóknak meg aztán különösen, hiszen meglepően sok párhozamot lehet felfedezni a két film között. (A kettő alapkonfliktusa szinte teljesen megegyezik.)