Truth, Justice and the American Way – Superman: A mozifilm kritika

You’ll belive a man can fly. Az 1978-ban bemutatott Superman szlogenje azon kivételes esetek egyike, amikor a marketingeseknek igazuk lett. Ám Richard Donnernek nem csupán azt sikerült elhitetni a nézőkkel, hogy egy ember képes lehet repülni, hanem azt is, hogy egy szuperhősképregény alapján is lehet komolyan vehető, és az akció helyett, inkább a karakter fejlődésére fókuszáló filmet készíteni.

A szuperhősfilm, mint műfaj messze nem olyan új keletű dolog, amilyennek azt sokan gondolják. Sőt, már akkor sem volt az, amikor Christopher Reeve először öltötte magára a legendás piros köpenyt.  Hollywood ugyanis már a negyvenes évek elején (ha Zorro-t is idevesszük, akkor meg húsz évvel korábban) elkezdte mozira adaptálni a maszkos igazságosztók történeteit. Igaz ekkor még nem film, hanem a TV sorozatok elődjének tekinthető többrészes serial (illetve rajzfilmes) formában. A televízió térnyerésével azonban ennek a formátumnak befellegzett, így pedig a szuperhősök is kénytelennek voltak a mozivásznakról  a TV képernyőkre költözni. És bár már ezek a korai mozi sorozatok is elsősorban a gyerekeket célozták meg, az 1966-os Batman sorozattal végleg rögzült az a látásmód, hogy a képregényhősök kalandjaiból kizárólag matiné műsorokat érdemes készíteni.  (Az Adam West főszereplésével készülő széria nem csupán nem vette komolyan az alapanyagát, hanem szándékosan parodizálta azt.)

Ezzel a szemlélettel számolt le gyökeresen Richard Donner, aki az elsőként vélte úgy, hogy egy szuperhőstörténetnek nem kell szükségszerűen campnek, vagy infantilisnak lennie, hanem lehet belőle éppen annyira komoly kalandfilmet is csinálni, mint bármi másból. Ennek megfelelően 1978-as filmje elsősorban nem az akcióra, hanem sokkal inkább címszereplőjének – Jézus történetével erős párhuzamot mutató – útkeresésére fókuszált. Arra, hogy miként válik, egy szimpla farmer fiúból a világ legnagyobb hőse. Donner valami olyasmire vetemedett, amire még a mai rendezők sem mindig képesek: nem csupán komolyan vette az alapanyagot, de mindvégig képes volt hű maradni annak szellemiségéhez is. Azaz, ahhoz hogy Superman elsősorban nem azért szuper mert gyorsabb, mint a kilőtt golyó, vagy, mert erősebb, mint egy gőzmozdony, hanem mert moralitásában és emberségében is mindannyiunk fölött áll. Ő az, aki mindig képes meghozni a helyes döntést, és annak ellenére, hogy minden szempontból felsőbbrendű, mégsem helyezi magát egy pillanatra sem az egyszerű emberek fölé. Az ő hőssé válását nem egy személyes tragédia, kudarc, vagy éppen a bosszúvágy, hanem vér szerinti (Lor El – Marlon Brando), illetve nevelő szüleinek (Glenn Ford és Phyllis Thaxter– Pa és Ma Kent) tanítása motiválja. (Egyetlen kisebb hibája a film ezen aspektusának egyedül talán az, hogy Clark nevelőszülei meglehetősen kevés játékidőt kapnak. A film végi döntés a földi/kryptoni értékrend között talán egyértelműbb és katartikusabb lenne, ha Pa Kent és Lor El egyenlő hosszúságú játékidőt kapnak.)

vlcsnap-2016-03-26-09h38m31s285

Kétségtelen, hogy manapság – Nolan Batman filmjei után főleg – a Superman kissé naivnak érződik (sokan hozzák fel ellene, hogy nem foglalkozik kellően minden a dimenziójával annak, hogy az emberiség, miként reagálna egy ilyen hatalmú teremtény érkezésére), ám a reményt és az emberiségbe vetett hitet képviselő Supermanhez éppen annyira illik, ez az idillikusabb, könnyedebb hangvétel, mint Batmanhez a sötétebb, „realistább” tónus.

Amiért azonban számomra kétségkívül ez a definitív Superman feldolgozás (esetleg még a 96-os rajzfilmszéria kerülhet szóba), az nem csupán Donner hozzáállása és hangvétele, hanem a főszereplő személye. Christopher Reeve, ugyanis az Acélember eljátszására született. Bár igen impozáns azon színészek listája is, akiket korábban kinéztek a főszerepre, (többek közt Paul Newman, Robert Redford, Christopher Walken sőt még Charles Bronson is szóba került) nehezen tudom elképzelni, hogy bármelyikük képes lett volna olyan hitelesen és szerethetően megformálni a holnap emberét, mint ő. Reeve nem csupán fizikailag volt jó formában (mivel Superman ereje nem a fizikumából fakad, így fölösleges egy testépítő a szerephez), de színészileg is tökéletesen hozza a főszereplő mind két személyiségét. Clark Kentként úgy sikerül szerethetően ügye-fogyottnak lennie, hogy egy pillanatra sem játssza túl a figurát.  Supermanként pedig olyan tekintélyt parancsoló és reménykeltő jelenléte van, mint ha csak Alex Ross egyik festménye kelt volna életre. Olyannyira sikerül egymástól elkülönítenie a két karaktert, hogy a néző végre megérti, hogy miért nem jön rá senki arra, hogy Superman valójában Clark Kent. Egyetlen pillanat alatt képes arra, hogy az egyik karakterből átlényegüljön annak a tökéletes ellentettjébe.

Nem csoda, hogy a színész évtizedekig képes volt meghatározni, az emberek elképzelését Supermanről. Rajta kivül azonban még egy olyan tényezője van Donner rendezésének, amely a filmen túlnőve, önmaga jogán vált klasszikussá.  Természetesen John Williams feledhetetlen zenei aláfestéséről beszélek, ami Talán minden idők leghősiesebb és felemelőbb szuperhős zenéje. (Pont olyan, mint Superman maga.) Williams szerzeménye kiegészülve a 2001: Űrodüsszeiát is fényképező Geoffrey Unsworth emlékezetes képeivel, olyan szép kiállást kölcsönöz a filmnek, ami végleg bebizonyította, hogy egy  szuperhősfilm is képes lehet – jócskán – felülemelkedni a B kategórián.

vlcsnap-2016-03-26-09h48m42s462

Igaz Reeve mellett a mellékszereplő gárdának már kevesebb lehetőség jutott az érvényesülésre, ám ami időt kaptak, azt maximálisan ki használták. Marlon Brando rutinból hozza a bölcs mentort, Margot Kidder pedig pont olyan, mint amilyennek Lois Lanet elképzeljük – leszámítva talán a borzalmas helyesírását, na de ki vagyok én, hogy ez alapján ítéljek el valakit? – öntörvényű, rámenős riporternő, aki igazán csak Superman előtt tudd megnyílni.

A film legellentmondásosabb aspektusa, azonban nem más, mint a Gene Hackman által alakított ellenlábas, Lex Luthor. Hiszen amilyen jól ragadta meg Donner (illetve az író Mario Puzo) Superman karakterét, éppen annyira sikerült félre értelmeznie Luthor-t. Metropolis első embere, a nagy hatalmú és elszánt üzletember, aki leginkább hiúságból akar végezni a főhőssel, most egy – kis híján – ripacs pojáca, aki inkább illene az 1966-os Batman sorozat gonosztevői közé. (Amit csak erősít Williams karakterhez írt, cirkuszi hangulatot keltő témája is). Azonban Hackmannek ennek ellenére is sikerül kifejezetten szórakoztatóan előadnia a karaktert (különösen amikor Supermannal együtt szerepel). Persze a nézőtől is függ, hogy mennyire lesz képes megbarátkozni egy ennyire komikus gonosztevővel. (Nekem sikerült.) Annak ellenére, hogy Donner alapvetően komolyan vette a történetet, azért nem fosztotta meg azt a humortól sem, amit sosem túl hivalkodóan, egészen kiváló arányérzékkel rakott a filmbe, ügyelve arra, hogy az ne váljon önmaga parádijává. (Ez sajnos a nélküle készített folytatásokról már kevésbé mondható el.)

vlcsnap-2016-03-26-09h39m33s955

Szóval, hogy ha elnézzünk a mai szemmel már megmosolyogtató effektek, illetve Hackman Luthorja felett, csupán egyetlen olyan hibát tudnék felróni a filmnek, ami ténylegesen is zavart. Ez pedig a finálé végső megoldása. Ami bár valamennyire megalapozott, mégis megöli a feszültséget és természetéből fakadóan kissé súly nélkülivé teszi a filmet. Egy ekorra döntésnek kéne, hogy legyen valamilyen negatív következménye is. Itt viszont nincsen, így pedig a film igazi katarzis nélkül ér véget. Viszont tekintve, hogy ez csupán az első felvonása egy kezdetektől fogva két részesre tervezett hőseposznak., ez talán még megbocsátható, hiszen alapvető vállalásait – elmesélni a hős eredet történetét, és megismertetni a karaktereket – teljesíti. Donnerrel ellentétben én azonban úgy vélem, hogy az eredeti cliffhangeres befejezés – amelyben a Superman által eltérítette rakéta kiszabadítja Zod tábornokot és társait a Fantom zónából – erősebb lett volna, már csak azért is, mert így a folytatás felvezetésére szolgáló nyitó jelenetnek is nagyobb súlya lenne, ami így kicsit kilóg a filmből. (A producereknek azt viszont sosem fogom elnézni, hogy a film után – teljesen érthetetlen okokból – kirúgták Donnert, aki ekkora már leforgatta a második rész 80%-át is, amelyet ha elképzeléseinek megfelelően sikerül befejeznie kijavította volna az előd legtöbb hibáját. Főleg mert a Jézus allegória – a normális élettel való megkísértéssel, és a gonosszal való szembenézéssel – is a folytatásban teljesedik ki, ami Donner rendezésében valószínűleg sokkal jobb lett volna, mint az őt helyettesítő Richard Lester túlzottan parodisztikus megközelítésben.)

Nem mondom, hogy a Superman tökéletes lenne, mert nem az (Pl.: Luthor elég légből kapott logikával jön rá, Superman gyengeségére). Ám annyira profin összerakott, szórakoztató és legfőképpen elképesztően szerethető film, hogy nagyon könnyű elnézni neki azt az egy-két (vélt vagy valós) hibát, amit az ember esetleg találna benne. És ami még ennél is fontosabb egyetlen másik feldolgozásnak sem sikerült még ilyen jól visszaadnia azt, hogy miről is szól Superman mítosza.