Boszorkányok hozzák el a megváltást – Titanic Nemzetközi Filmfesztivál élménybeszámoló

Április hetedikén immár huszonharmadik alkalommal vette kezdetét a budapesti filmrajongók legnagyobb ünnepe, a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál. Én pedig csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy ha teheti mindenképp látogasson el az Urániába (vagy a Puskinba/Toldiba/Sugárba esetleg az A38-ra), hiszen így olyan (sokszor igen remek) filmeket tekinthet meg, amelyekkel amúgy nem biztos, hogy találkozna. Ám nem csupán azért szeretem a fesztivált, mert itt bemutatják a hazánkat általában elkerülő nemzetközileg sikeres és elismert (független) filmeket, hanem azért is, mert a szervezők a kínálat összeállításánál kifejezetten ügyelnek a változatosságra is.  Itt szinte bárki találhat magának megfelelő néznivalót. Hiszen a western köntösbe öltöztettet kannibál horror mellett ugyanúgy megfér egy kínai kosztümös dráma, egy paranoia thriller, egy háborús akciófilm, mint akár egy elvontabb, kevésbé konvencionális szerzői mű. Persze azért itt is előfordulhat, hogy egy-egy alkotás nem teljesen váltja be a hozzáfűzött reményeinket, viszont a saját példámból kiindulva ez a ritkábbik eset. (Olykor pedig még egy gyengébb film megnézését sem bánom, mert dacára annak, hogy kevésbé nyeri el valami a tetszésemet, képes lehet szélesíteni a filmvilággal kapcsolatos perspektívámat.) Így félidőhöz érkezve ideje számot vetni az eddig látottakkal.

Evolúció (Évolution r.:  Lucile Hadzihalilovic – 2015)

Nos a francia Évolution valóban egy olyan film, amelyet a Titanic nélkül valószínűleg sosem láttam volna, de ez esetben ezt talán nem is bántam volna meg annyira. (Tudom hülyén veszi ki magát, hogy az ömlengés után rögtön egy negatívabb élménnyel kezdem a beszámolóm, de mint mondtam megesik az ilyen.)

Lucile Hadzihalilovic rendezése ugyanis tipikusan az a fajta szerzői alkotás, amelyeket a legritkább esetben vesz be a gyomrom. Adva van egy papíron érdekesnek, sőt kifejezetten izgalmasnak hangzó történet, amelyet aztán sikerül a lehető „legművésziesebben” kivitelezni. És most a művészi alatt nem egy lenyűgöző, magasztos és katartikus alkotásra gondolok, hanem azokra a sztereotípiákra, amelyek a legtöbb filmnézőt azonnal képesek elriasztani egy „művészfilmtől”.  A lassú tempóra, a sok, hosszan kitartott természetet ábrázoló snittre, a még több érzelemmentes arcról készült közelire, a frusztrálóan kevés dialógusra, illetve az érthető/logikus cselekmény és a magyarázatok teljes hiányára. (Adekvátabb is lenne inkább a “művészieskedő film” kifejezéshasználata.)

ev1

Az Evolúció olyannyira el van foglalva a saját – vélt vagy valós – művésziességével, hogy közben abszolút megfeledkezik a befogadójáról. Kapaszkodók nélkül dobja be nézőjét egy rémálomba, ami bár sok mindenről akarna szólni, igazán semmiről sem tud érdekeset mondani.

Vannak filmek, amelyek annak ellenére képesek maradandó, és lenyűgöző élményt nyújtani, hogy a néző elsőre meg sem érti igazán, hogy miről szólnak. Ám az egyedi vizuális megoldások, az erős atmoszféra és/vagy a kiváló színészek miatt, az ember szívesen veti bele magát újra és újra az adott műbe, hogy minden nézéssel egy kicsivel jobban tudja megérteni azt.  Számomra az Evolúció nem ilyen. Bár kétségtelen, hogy kifejezetten szépen van fényképezve (a víz alatti felvételek pedig különösen lényűgözőek), és kezdetben a világa is kifejezetten érdekes, ám a nyomasztó atmoszférája – és, hogy már a felénél tisztán látszott, hogy a cselekmény magyarázatai kicsit sem érdekelték a rendezőt – engem egyre inkább elidegenített magától. Ez egy kifejezetten rideg film. Ez a ridegség pedig nem csupán a rémálomszerű jeleneteiből, hanem a gépies és monoton színészi játékból is ered. Számomra pedig főleg ezért bukik meg Hadzihalilovic alkotása. Egy film lehet szürreális, lehet groteszk, még az se feltétlenül baj, ha elsőre nem értem meg a lényegét, viszont ha nincsenek benne szerethető/azonosulható/érdekes, vagy legalább érthető motivációval bíró karakterek, akkor hiába minden.  Mit sem ér a magvas mondanivaló, vagy szép kivitelezés, ha közben nem képes szórakoztatni. (és itt szórakoztatás alatt azt értem, hogy végig leköt és elmélyedek a világában, ehhez nem feltétlenül kell könnyednek/viccesnek lennie). (Azért a film mentségére legyen mondva, hogy a rövidsége miatt teljesen megunni sem volt időm.)

ev2

És bár a film számos érdekes témára reflektál – úgy mint szexualitás, nemi erőszak, a pubertáskori félelmek, a tradicionális nemi szerepek kifordítása, az anyaság mibenléte -, viszont végül maga a lényeg maradt homályban, azaz, hogy tulajdonképen mit is akart az író/rendező mondani ezekről.

Bár a vetítés óta sokat ülepedett bennem a film, és egy kicsit jobban tetszik, mint amikor kijöttem a moziteremből, de a hozzám hasonló – inkább a műfaji filmeket preferáló – nézőknek így sem tudom igazán ajánlani. Hiába szép film, ha a játékidő előre haladtával egyre kevésbé köt le, hogy megfejtsem. (Különösen mert karakterek, vagy felfogható cselekmény nélkül ezt a filmet inkább csak megfejteni, mint élvezni lehet.) Aki azonban nyitottabb a „Vajon mire gondolt a költő” típusú alkotásokra, az tegyen vele egy próbát, hátha nála jobban betalál.

Vetítik: 04.13. 21:00 Puskin

 

 

The Witch (The VVitch: A New-England Folktale r.: Robert Eggers – 2015)

Bár érdekes élmény volt az Evolúció is,  a megtekintése után már bizton állíthatom, hogy a verseny szekció filmjeit nem az én ízlésemnek találták ki. Ezzel persze semmi baj sincsen, de ebből tanulva a továbbiakban inkább többi szekcióra fókuszálnék. Különösen a sötét oldalra, amely keretében végre megtekinthettem az év horror szenzációját, a The Witch-t.

Robert Eggers rendezői debütjének alapját – ahogy azt már az alcíme is sejteti – az amerikai telepesek rémtörténetei adták, amelyeket a lehető leginkább forráshű módon igyekezet visszaadni. Ennek, illetve Jarin Blaschke – főleg természetes fényt használó – fényképezésnek, és Mark Korven feszült aláfestő zenéjének segítséggel pedig sikerült egy olyan hidegrázós, feszült és nyomasztó hangulatot teremteni, amely valóságos felüdülésként hat napjaink egy kaptafára épülő (főleg fantáziátlan jump scarekkel operáló szellemes/ördögűzős) mainstream horror filmjei között.

A The Witch ugyanis csapkodó ajtók és hangos zajok helyett sokkal kifinomultabb eszközökkel operál. (Bár igazán megijedni nem fogunk, ám ahogy a film fojtogatóan feszült atmoszférája lassan, hatalmába keríti a nézőt, az hosszú távon ezerszer hatásosabb, bármilyen sötét sarokból hirtelen előugró rémalaknál.)

vlcsnap-2016-04-13-02h16m15s329

Ám Eggerts nem pusztán azért vette elő a régmúlt hiedelmeit, hogy minél inkább frászt hozza ránk. A horror nála nem az elsődleges cél, csupán egy eszközként használja ahhoz, hogy a boszorkányoknál sokkal univerzálisabb témáról, az emberi természetről meséljen nekünk. Bár a címbéli rém nagyon is valóságos, és közeli fenyegetést jelent hőseinkre, az igazi veszélyt mégis saját maguk jelentik egymásra. A közösség által a vadon magányában száműzött család története a felszínen egy viszonylag egyszerű cselekménnyel bíró, ám brutálisan hangulatos (néha meg pusztán brutális) folk-horror, ám ha kicsit mélyebbre megyünk, rögtön láthatjuk, hogy valójában egy tragikus családtörténettel van dolgunk. Kilátástalan mese ez, féltékenységről, széthúzásról, fanatizmusról, hitről bűnbak keresésről, felelősségvállalásról. Eggerts rendezésében pedig a tartalom és a forma tökéletes egységet alkot, a dráma és a horror kiváló arányban vegyül egymással, így bárhogy is nézzünk a The Witchre, az remekül működik. (Nem véletlen, hogy a Sundance fesztiválon Eggerts vihette haza a legjobb rendezőnek járó díjat)

Persze nem szabad szó nélkül elmenni a kiváló színészek mellett sem. A család minden tagja egyaránt remek. A túlontúl büszke és megingathatatlan apa (Ralph Ineson), a lassan megörülő anya (Kate Dickie) illetve a már megjelenésükben nyugtalanító testvérpár (Ellie Grainger és Lucas Dawson) egyaránt sokáig fognak az emlékezetünkben élni. A pálmát azonban mégsem ők, hanem a két idősebb gyereket alakító szinész viszi: a dacos és a világgal haragban álló kvázi főszereplő Anya Taylor-Joy, és a család talán legártatlanabb tagját játszó Harvey Scrimshaw. Utóbbi csúcsjelenete, a film egyik legelképesztőbb része. Gyerekszínésztől ilyen zsigerekig hatolóan félelmetes alakítást talán csak az Ördögűzőben láttunk. Hátborzongató élmény, csak úgy mint maga a film.

vlcsnap-2016-04-13-02h17m43s805

A The Witch az elmúlt évek horror termésének egyik legkiválóbb darabja. (Bár a Babadook nálam még mindig magabiztosan ül az első helyen, ha csupán a boszorkányos/folk-horrorokat nézzük, akkor nyugodtan kimerem állítani, hogy Eggers rendezése kategóriája legjobbja a Vesszőből font ember óta.) Valódi hideglelés.

Ha hagyott is (minimális) hiányérzetet magában az csakis a nyelvezete miatt lehetett. Hisz a régies nyelvezet rendkívül sokad add hozzá a filmhez, viszont mankóul szolgáló – legalább angol – felirat hiányában néhol egészen nehéz megérteni azt. (Az itthoni újranézésnél már nyilván nem lesz ilyen gond.) Erre azért mindenképpen készüljön az, aki majd nekiveselkedik ennek a nyomasztó, de rendkívül emlékezetes másfél órának.

Vetítik: 04.13. 21:00 Uránia