Keleti izgalmak – A Titanic fesztivál ázsiai filmjei

Megmernék rá esküdni, hogy immár közel húszéves mozilátogatói pályafutásom során csupán egyetlen egyszer láttam távol keleti filmet hazai nagyvásznon. Mármint olyat, amely itthon is, rendes, széleskörű mozis forgalmazást kapott. Ez a 2013-as Nagymester volt, se előtte, se utána nem emlékszem, hogy valamelyik pláza hazai mozi termében ülve, akár csak az előzetesét is láttam volna egy japán, kínai esetleg koreai filmnek. Persze nyilván én sem tudok minden bemutatót megnézni, de már maga a tény, hogy az elmúlt hat évből csupán két (a Nagymester mellett az indonéz Rajtaütés a másik) olyan távol keleti filmre emlékszem, amelyek fesztiválokon túl is futottak volna a hazai mozikban, jól szemlélteti, hogy az ázsiai filmek rajongói itthon kicsit sincsenek elkényeztetve (a DVD piacon is csupán minimálisan jobb a helyzet). Igaz, a kelet filmkultúrája és filmes eszközei számos esetben jelentős eltérést mutatnak, az általunk inkább megszokott a nyugati hagyományokhoz képest. Mivel pedig a hazai többség főleg az utóbbi félteke alkotásain szocializálódott, érthető, hogy sokak nehezebben képesek egy merőben másfajta film befogadására. Viszont a kínai vagy japán mozikat sem az elvont művészfilmek dominálják, ott is készülnek olyan – részben nemzetközi piacra szánt – zsáner filmek, amelyeket szerintem gond nélkül lehetne szélesebb körben vetíteni, itthon is. Na, részben pont ezért szeretem a Titanic Fesztivált, illetve konkrétabban a – tavaly bevezetett – Ázsiai szelek szekciót, amelynek keretében több olyan távol keleti műfaji filmet is vetítettek, amelyek simán beférnének a Corvin mozi szombat esti műsorába is. Második Titanic Fesztiválos beszámolómban e filmek közül ajánlok kettőt.

A bérgyilkosság (Amsal r.: Choi Dong-hoon – 2015)

Choi Dong-hoon tavalyi rendezésénél, ha keresnék sem találhatnék jobb példát ahhoz, hogy alátámasszam a fenti okoskodásomat. A nemzetközi forgalmazásban Assassination címre keresztelt alkotás ugyanis egészen olyan, mint egy 60-as években készült klasszikus amerikai háborús kaland/kémfilm. Gyakorlatilag egy harmincas évek – japán megszállás alatt álló – Koreájába helyezett Piszkos tizenkettő.

Ennek megfelelően a sztori is kifejezetten ismerős panelekből építkezik, viszont hála a nagyszerű atmoszférának, a sodró tempónak és a szerethető (igaz, nem túl sokrétű) karaktereknek ez egy percre válik zavaróvá. Sőt a Kémek a sasfészekben jelegű filmekből ismerős dramaturgiai megoldások éppen, hogy növelik a film kellemesen retro hangulatát. Az Bérgyilkosság ugyanis egy kiváló stílusgyakorlat, ami egy percre sem akar több lenni annál, ami: egy hozzáállásában klasszikus, kivitelezésben modern akció-kalandfilm.

Lehet, hogy a 140 perces játékidő néhol egy kicsit túl hosszúnak érződik, vagy, hogy a sztori helyenként fölöslegesen van túlcsavarva, viszont ezekért bőven kárpótol a feltűnő üresjáratok nélküli, kifejezetten gyors tempójú cselekmény. Illetve, hogy a rendező nagyszerű érzékkel kezeli a látszólag egymástól független történetszálakat, amelyek aztán az év egyik legélvezetesebb finálébeli leszámolásában futnak össze. Persze tekintve, hogy a film nem igazán távolodik el a klasszikusok bevált fogásaitól, a fordulatok legtöbbje meglehetősen kiszámítható, ám a kiválóan levezényelt akció jeleneteket nézve, úgy sem a sztorin fog járni az agyunk

A film akciói ugyanis első osztályúak, véresek, dinamikusak és veszettül szórakoztatóak. Dacára annak, hogy sokszor leginkább arra emlékeztettek, amikor Clint Eastwood egy fél kézzel tartott MP40-sel kaszálta le a fél Wehrmachtot, Dong-hoonak sikerült fenntartania azt a látszatot, hogy a film főszereplői sebezhető hősök, akikért sokkal jobban lehet aggódni, mint a mozikat mostanság elöntő félistenszerű igazságosztókért. Két (CGI)városromboló szuperhős csata után ugyanis kifejezetten üdítő élmény ehhez hasonlóan régimódi és „visszafogott” tűzpárbajokat nézni.

Az európai nézők számára különösen imponáló lehet, hogy az ázsiai filmesek által oly gyakran használt melodráma csupán pár pillanatra jelenik meg a filmben, a hangsúly azonban végig a kalandon, akción és olykor-olykor a humoron van.

Vetítik: 04.16. 20:30 Toldi Mozi

Tisztelt Atyádat! (Honor Thy Father r.:Erik Matti – 2015)

A Honor Thy Father valószínűleg az idei fesztivál kevesebb nézőjére számítható filmjei között foglal helyett. Tekintve pedig, hogy egy fülöp-szigeteki drámáról van szó, ez talán nem is olyan meglepő, hiszen a szigetország filmgyártása itthon gyakorlatilag teljesen ismeretlen. (Jómagam is csupán a 70-es/80-as évek flipino trash filmjeiről rendelkezek, nem túl mély ismeretekkel.)

És ez kár, ugyanis Erik Matti a fesztivál eddigi legkellemesebb meglepetését hozta össze. Egy kifejezetten izgalmas thrillert a képmutató, kapzsi egyházról illetve az apák családjuk iránti felelősségéről. (A cím is kétértelmű, hiszen egyszerre utal a főszereplők vallással illetve a saját apjukkal való kapcsolatára.)

Matti filmjének legfőbb témái, hogy sosem zárkózhatsz el teljesen a múltad (illetve a családod) elől, és hogy az egyre jobban anyagiasabbá váló világunkban, a szülők bűneiért sokszor a gyerekeknek kell megfizetni.   Mindezt azonban nem egy lassan csordogáló dráma, hanem egy feszes tempójú, és egyre inkább feszültebbé váló bűn/heistfilm képében kerül prezentálásra. A gondosan megírt, a karakterek és a cselekmény építésére egyaránt kellő figyelmet fordító forgatókönyvnek köszönhetően pedig  a film drámai és thriller részei ugyanannyira működnek. Mattinak ugyanis remekül sikerült megtalálni az egyensúlyt történetének a két aspektusa között.

Igaz nem rendelkezik igazán újszerű megoldással, vagy mondanivalóval, hála az értő rendezésének, remek színészeinek és érdekes – még ha csak érintőlegesen is – felvetett témáinak a Tiszteld Atyádat! izgalmas és emlékezetes két órával ajándékozza meg a nézőjét.

Ami a sötétben rejlik (Hei chu you shen me r.: Yichun Wang – 2015)

Az elsőfilmes Wang Yichun alkotása két szempontból is kakukk tojás az eddigi filmekhez képest, egyfelől mert a verseny szekció keretében mutatták be, másrészt mert ellenben a fentiekkel ez bizony kisebb csalódást okozott.

Ennek egyik oka a meglehetősen félrevezető szinopszis, amelyről szerintem legtöbben – teljesen jogosan – egy Mocsárvidékre/True Detectivre hajazó, fülledt, nyomasztó krimire asszociálnának. Azonban nem kell sok időnek eltelnie ahhoz, hogy belássuk hiába várunk feszült nyomozást, vagy fullasztóan sötét atmoszférát, ezeket nem ettől a filmtől fogjuk megkapni.

Hiszen,  hiába van egy sorozatgyilkos utáni nyomozásról szóló szál  végig jelen van a filmben a, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy az Ami a sötétben rejlik elsősorban egy coming-of-age történet, amihez a – játékidő második felére szinte teljesen elfelejtődő – thriller szál csak háttérül szolgál. Pedig a rendezőnő a film első felében, a feszültség folyamatos fent tartásával kifejezetten szépen ágyaz meg a közelgő veszélynek, és a rendőrségen játszódó, a nyomozást és a rendőrök munkához való hozzáállását bemutató jelenetek is határozottan érdekesek, ám ezek végül nem igazán futnak ki sehová. És ez még kisebb gond lenne, a valódi probléma, hogy a film felnövéstörténetként sem túl izgalmas.  Egy tapasztaltabb rendező kezében ebből az alapanyagból egyaránt lehetett volna ütős thriller és igazán megindító dráma, így viszont katarzis helyett inkább hiányérzettel távoztam a vetítésről.  (Főleg, hogy az utolsó jelenet egészen sutára sikeredett.)

Legnagyobb erénye kétségkívül, hogy remekül sikerül visszaadnia a 90-es évek vidéki Kínájának a hangulatát. Ami nem meglepő, tekintve, hogy a rendezőnő saját elmondása szerint is, leginkább arra fokuszált, hogy minél pontosabban tudja megidézni gyermekkora miliőjét. Az Ami a sötétben rejlik tehát elsősorban egy nosztalgiafilm. Csak ez most éppen nem nekünk vagy rólunk szól. Ahhoz viszont, hogy az ember maradéktalanul tudja élvezni, olyan előismeretek szükségesek, amelyekkel leginkább azok rendelkezhetnek, akik átélték ezt a korszakot.