Látványorgia jól csinálva – Dzsungel könyve kritika és elmélkedés a CGI szerepéről

Ahogy azt a fiatal – még jó filmeket gyártó – George Lucas is mondta egyszer, a speciális effektusok csak eszközök. Eszközök, amelyek segítségével új világokat alkothatsz: világokat, amelyekben történeteket mesélhetsz el. Ezt 1983-ban mondta Lucas, amikor a CGI (Computer-generated Imagery – azaz számítógép által generált kép) még gyerekcipőben járt, és tényleg csak arra volt jó, hogy kiegészítse a hagyományos trükk technikával felépített és életre keltett világot. Azóta persze sokat fejlődött a technika, és a 90-es évek közepén (a Jurassic Parknak köszönhetően) paradigmaváltás állt be abban, hogy miként viszonyulnak a filmesek a különböző trükk technikákhoz. Miután látták az emberek Spielberg filmjében, hogy mire is képes az új technika a CGI szép lassan kiegészítőből, fő attrakcióvá vált. Ami nem is csoda, tekintve, hogy számítógépes technológiák segítségével szinte már bármilyen világot létrehoztunk – ráadásul tehetjük ezt sokkal könnyebben és olcsóbban, mintha klasszikus trükk technikával tennénk ezt. A folyamat azóta is tart, a nyári blockbusterek többsége ma már szinte mindent pusztán CGI-al old meg; azt is, amit amúgy másként is meg lehetne. Persze a filmek minősége azért bőven javult a 90-es évek második felének „szupermozijai” óta, amikor a rendezőket még annyira elvakította az új technológia, hogy a film összes többi aspektusát annak rendelték alá. A tendencia nem változott: a filmek egyre nagyobb százaléka áll számítógép által generált képkockákból. A CGI-t pedig nem egyedülálló világok megalkotására, hanem látványoskodásra használják: azaz arra, hogy minél több busz robbanjon fel, minél több épület dőljön romba, és hogy minél több bolygó pusztuljon el. Pedig ennél sokkal többre lenne alkalmas a technika.

CGI + animatronics = Elhiszem, hogy vannak dinók.

Ezek a filmesek azonban átsiklottak afelett, hogy miért is lett olyan maradandó a Jurassic Park látványa, hogy miért gondolják még ma is sokan azt, hogy a 13 éves film effektjei köröket vernek a tavalyi Jurassic World-re. Azért, mert a Jurassic Park nem csak CGI-ra támaszkodott, a CGI csak egy technika volt a sok közül. Robotok, bábok és CGI. Minél több technikát használunk a látvány megteremtése érdekében, annál nehezebb megtalálni az illesztéseket a valóság és a fantázia között. A mai blockbusterekkel pedig épp az a baj, hogy mivel nagyrészt csak egy technikára támaszkodnak, sokkal könnyebben átlátunk az illúzión. (Épp ezért volt trükk technikailag is kiváló a Harag útja, hiszen George Miller és csapata amit csak lehetett, régimódian épített fel, a CGI-t pedig csak kiegészítésnek, körítésnek használta, így gyakorlatilag fel sem tűnt senkinek. És éppen ez a vizuális effektek lényege – legyen az oldschool vagy modern -. akkor jó, ha nem veszük észre, hogy ott van. Épp ezért torzítják az észlelésünket a rossz példák, hiszen azok szembetünőbbek)

Akkor mindez azt jelentené, hogy dacára a rengeteg benne rejlő potenciálnak ódzkodjunk a CGI használatától? Csak a lehető legindokoltabb esetben, akkor is a lehető legkisebb mértékben használjuk? Korántsem. A praktikus effektek nem feltétlenül jobbak, mint a CGI, egyszerűen arról van szó, hogy két különböző eszközről van szó, amelyeket alapvetően nem egymás helyett, hanem egymás melett kéne használni. Hiszen a CGI-nak is ugyanúgy meg vannak a maga erősségei, és hátrányai is, és éppen az a probléma, hogy nagyon sok blockbuster rendező egyszerűen nem vesz tudomást – vagy nem látja – a technológia korlátait. (Illetve sokszor persze az idő és a pénzhiány is, hiszen bár a CGI olcsóbb és könyebb, mint 15 000 statisztát mozgatni, attól függetlenül a jó CGI-ba is elképesztő energiákat kell befektetni.)  Pedig ha jól használjuk a technológiát, akkor olyan világok nyílnak meg a néző számára, ahová amúgy sose tudna eljutni. Most látszólag ellent fogok mondani magamnak, de úgy hiszem, hogy ha ez a célunk, akkor nemhogy indokolt a CGI használata, hanem érdemes csak azt használni. Hiszen a CGI illúziója legjobban a két szélsőséges esetben működik: egyrészt akkor, ha csak kiegészítjük vele a klasszikus trükköket; illetve akkor, ha tényleg CSAK azt használjuk. Hiszen ez utóbbinál nincsenek „illesztések”, a néző eleve úgy ül le a film elé, hogy amit lát az nem a valóság. Így pedig nem is keresi azokat a pontokat, ahol megtörik a varázs, mert nincsenek is ilyen pontok. Ezt nyilvánvalóan erősíti az is, hogy olyan tudatosan stilizált környezetet alkotunk, amit nem is lehet összekeverni a valósággal. Erre remek példa a Sin City, a 300 vagy a Sky kapitány a holnap világa. Mivel ezen filmek világa teljes egészében számítógéppel vannak megalkotva, olyan módon, hogy ne is hasonlítsanak a mi világunkra. Így nem is zavarja a nézőt, ha „kilóg a CGI lólába”, mert nincsen honnan kilógnia. (Nyilván vannak negatív példák, amikor hiába vették fel greenscreen előtt az egész filmet, olyan gyengén nézett ki, hogy nem tudta megadni az illúziót, mint a Kémkölykök 3D). Persze ezen filmek folyamatos ellensége a technika rohamos fejlődése, hiszen a CGI-ra nagy mértékben támaszkodó filmek sokkal gyorsabban öregednek: ahogy egyre szebbek a filmek effektjei, úgy egyre inkább fedezzük fel a régiek tökéletlenségét. (Ez ellen szintén a stilizáció a megoldás, hiszen minél elvontabb a világ, annál kevésbé feltűnőek a grafika hibái.)

Ez utóbbi kategóriának nem csupán legfrissebb, de egyben leglenyűgözőbb példája Jon Favreau idei Dzsungel könyve adaptációja, amely egész egyszerűen szemkápráztatóan gyönyörű. Sőt kimerem jelenteni, hogy egy új mérföldkő a CGI történetében. (Persze sokan – ahogyan én is – már az Avatar és a Pi élete után is ezt mondták, de a Dzsungel könyve még ezeken is túlmutat). Jon Favreau ugyanis arra használta a CGI-t, amire mindig is kéne: egy olyan élő, lélegző és magával ragadó világot alkotott, ahová a néző másképp úgysem jutna el. Az ideális, már-már eszményi dzsungelt. Ebben pedig kivételesen a 3D-nek is komolyabb szerep jutott, hiszen a CGI-hoz hasonlóan az is egy eszköz, amit nem feltétlenül kell puszta parasztvakításra használni, és a filmkészítők most nem is arra használták, hogy percenként az arcunkba dobjanak valamit, hanem, hogy gazdagabbá, burjánzóbbá tegyék a film világát. Igaz így talán kevésbé feltűnő a 3D, de épp emiatt könnyebb elmerülni a filmbe, hiszen ha folyamatosan az arcodba mászna valami, az végső soron csak arra emlékeztetne, hogy egy filmet nézel (mert különben a feléd repülő nyíl nem állna meg hirtelen) megtörve ezzel az illúziót.

Persze felmerülhet a kérdés, hogy ha ennyire életszerűen, realisztikusan akarta ábrázolni, akkor miért nem használt valódi állatokat, hiszen Korda Zoltán már 1942-ben képes volt egy teljesen élőszereplős Dzsungel könyve filmet alkotni. Ez igaz is, de azt is érdemes figyelembe venni, hogy az a film ingerszegényebb és látványban mennyivel szegényesebb. Míg a technika ma már lehetővé teszi, hogy a CGI tigris és az élő gyerekszínész közel tökéletesen egy síkban legyen, addig kétlem, hogy bármelyik szülő (illetve producer) be merné rakni a fáklyát tartó Mauglit egy élő tigris mellé. Ez csak az egyik gond: a másik az, hogy egyszerűen képtelenség egy stábot bevinni a dzsungel legmélyebb, leggazdagabb élővilágával rendelkező részére. De még ha sikerülne is, akkor is ott van a gond, hogy minden egyes állatot – beleértve a háttérben elrepülő madárrajt – olyan szinten kéne beidomítani, ami szintén nem lehetséges. Be kell látnunk, hogy ahhoz, hogy a Dzsungel könyvében tényleg lássuk is a dzsungelt, ahhoz animációra van szükségünk.

Jungle_Book_2016

Persze, ez alapvetően egy Disney mesefilm, amelyben beszélő és éneklő állatok szerepelnek. Talán éppen ez a film egyik legnagyobb bravúrja, hogy tökéletesen sikerül összeegyeztetni a mesét a realisztikus állatábrázolással. Amikor a szereplők megszólalnak, az olyan természetesnek hat, hogy a néző tényleg elhiszi, hogy amikor éppen nem forognak a National Geographic kamerái, akkor a tigrisek és farkasok az előítéletről diskurálnak. Persze elképzelhető, hogy valakinek fura lesz, és magában nem tudja majd összeegyeztetni a valóságos ábrázolást a beszélő állatokkal, de ez nem a filmesek hibája.  Engem gyakorlatilag az első perctől az utolsóig képes volt úgy magával ragadni a film, hogy néhol komolyan elbizonytalanodtam azon, hogy biztosan animációt nézek-e. Egyedül Lajcsi király dalbetéténél éreztem azt, hogy megtörik az illúzió, lévén, hogy ott a nemesi származású Gigantopithecus tényleg csak azért kezd el énekelni, mert az eredeti mesében is volt egy ilyen jelenet. Ám mivel az sokkal musicalszerűbb volt, ott ez nem lógott ki hangulatból.

Viszont teljesen jogosan felmerülhet a kérdés, hogy ha ennyire kiváló az animáció, akkor miért volt szükség gyerekszínészre? Akkor miért nem csináltak egy százszázalékosan animációs filmet? Véleményem szerint ennek oka az, hogy bármennyire is elképesztő dolgokra képes az a technológia, amivel a filmet megalkották, (realisztikus) embert animálni még mindig a legnehezebb. Hiszen embert mindenki látott, így pedig a nézőknek sokkal inkább feltűnő, hogy ha az ember mozgása, fizikája nem az igazi; hogy a vágtázó Vizi bivaly izmai éppen nem úgy feszülnek, ahogy annak kéne. (De ez tényleg csak az én okoskodásom). Bár az ifjú Neel Sethi többnyire jól oldja meg az irtó nehéz feladatot, azért néha tényleg látszik, hogy egy üres szobában kellett színészkednie. (Az eredeti szinkronhangokról eddig azért nem ejtettem szót, mert sajnos eddig csak szinkronosan volt lehetőségem látni a filmet. Véleményem szerint a magyar hangokat is sikerült eltalálni, ez esetben a hazai színészek munkájára sem lehet panaszunk.)

Ká

Több-e a Dzsungel könyve, mint egy látványos, de üres tech-demo? Nos, jó tempójú, szórakoztató, helyenként vicces, máskor félelmetes vagy drámai – Favreau remekül képes lavírozni a különféle hangulatok között, úgy, hogy az sose legyen túl horrorisztikus a kicsiknek, vagy fárasztóan infantilis a nagyoknak – de való igaz, hogy sem cselekményében, sem pedig karakterében nem nyújt sokkal többet, mint az eredeti Disney rajzfilm. Ez a film nem azért készült el, mert a rendező vagy az író (Justin Marks) valami újat akart volna mondani a klasszikus történetről. Hanem, hogy prezentálja, mire is képes manapság a technika, ha jól használjuk azt. Viszont tekintve, hogy technikailag tényleg korszakalkotó lehet, és a film egyéb részei is abszolút tisztességesen, sőt több mint korrektül vannak kivitelezve, így részemről könnyen meg tudom bocsátani azt, hogy igazából semmilyen tartalmi újdonsággal nem bővíti Kipling hagyatékát. (Az egyetlen komolyabb eltérés a film és az 1967-es rajzfilm között a lezárása és a végső mondanivaló – miszerint nem az határoz meg, hogy hova születtél, hanem az, hogy mit kezdesz a képességeiddel, illetve, hogy bárhol otthonra és családra lelhetsz. Nyilván erre a változtatásra egyrészt azért volt szükség, mert az eredeti konzervatívabb befejezése ma már talán kevésbé állná meg a helyét, illetve így megmaradt a lehetőség, hogy folytassák a történetet, bár szerintem erre semmi szükség nincs.) Dacára annak, hogy ebből az újragondolásból éppen az új gondolatok hiányoznak, és a főattrakció egyértelműen a CGI, a Dzsungel könyve így sem csak egy elképesztően látványos, de egy roppant szerethető, szórakoztató és hangulatos kaland film az egész családnak. (Apropó, a hangulathoz nagyban járul hozzá John Debney remek zenéje is.)

Az már a jövő zenéje, hogy a 2016-os Dzsungel könyve 20-30 év múlva is ilyen elképesztő lesz-e, vagy már csak úgy fogunk rajta mosolyogni, mint ma az eredeti Tron-on. Én mindenesetre úgy érzem, hogy most már tényleg végérvényesen lehullottak a technika korlátai, és már csak arra vágyok, hogy az elképesztő látvány mellé kapjunk új, érdekes világokat, izgalmas karaktereket és elmesélésre váró történeteket.

Szeretnék-e egy Oroszlán király-t, vagy egy nagyszabású fantasy eposzt ezzel a technikával? Naná. Ezen túl minden filmnek kizárólag CGI-al kéne készülnie? Semmiképpen sem.  Hiszen a lényeg éppen az lenne, hogy megtaláljuk azt a technikát, ami a lehető legjobban illeszkedik a történetünkhöz. A Dzsungel könyve indokolta, hogy szinte csak CGI-al készüljön, ám egy napjainkban játszódó akciófilmet máshogy is meg lehet oldani. Annyi eszköz áll jelenleg a filmesek rendelkezésére, hogy botorság lenne mindenre csak egyet használni. Viszont a nézőnek sem szabad elfelejtenie, hogy sosem az eszközzel van a baj, hanem azzal, hogy a filmkészítők jól vagy rosszul használják-e azt.