A bosszú mocskosan tálalva a legjobb – Blue Ruin kritika

Van valami megnyugtató a bosszú filmekben. Hiszen miközben az ember napról-napra szembesül a való világ borzalmasabbnál borzalmasabb történéseivel, jó érzés olykor-olykor elmerülni egy olyan világban, ahol a jó – jogos és megkérdőjelezhetetlen – bosszúja a film végére mindenesetben utoléri a gonoszt. Mi pedig önfeledten szurkolunk Charles Bronsonnak és a többieknek, hiszen így egy pillanatra nekünk is megadatik, hogy revánsot vegyünk sérelmeinkért, hogy aztán a mozi teremből kilépve újra elmerüljünk a hétköznapok szürkeségébe.  Aztán időről időre jön egy film, amelynek sikerül szétzúznia az illúzióinkat, és tökünknél megragadva ránt ki minket a(z igencsak megkérdőjelezhető moralitású) Bosszúvágy filmek által létrehozott álomvilágunkból. Mi pedig kénytelenek vagyunk ráeszmélni, hogy a valóság nem fekete vagy fehér, hanem sokkal inkább egy nagyon zavaros szürke. Egy olyan világ tárul elénk, amelyben az erőszak legtöbbször csupán még több erőszakot szül, az apák bűneiért pedig sokszor a fiaiknak kell megfizetni. Erről szól Jeremy Saulnier 2013-as slágerfilmje – mely bár nem az első rendezése, de határozottan ezzel került fel arra a bizonyos térképre – a Blue Ruin.

blue ruin1

Dwight Evans (Macon Blair) sosem tudta túl tenni magát szülei halálán, ennek köszönhetően pedig harminc évesen munkanélküli hajléktalan, aki napról napra élve pusztán céltalan tengődéssel tölti az életét. Ám amikor értesül róla, hogy szülei gyilkosát kiengedték a börtönből egy csapásra felébred ebből a mindennapos katatóniájából. Végre célt nyert az élete: bosszút kell állnia azon, aki tönkretette a családját, és az életét.

Ez alapján a Blue Ruin könnyedén lehetne egy sokadik, sablonos bosszú film, amelyben a főhős könyörtelenül és megkérdőjelezhetetlen jogossággal áll számol le a velejéig romlott gonoszokon, ezzel pedig nem pusztán a saját megváltását, hanem a néző abszolút szimpátiáját (és a folytatások lehetőségét) is elnyeri. Ám Saulnier filmje éppen ennek a tipikus bosszúfilmes formulának az ellentéte. Sőt, a Blue Ruin gyakorlatilag a Bosszúvágy sorozat tökéletes antitézise. Az író-rendező ugyanis fogja ezt a sokat feldogozott témát és valami olyat tesz vele, amelyet már nagyon régen láthattunk. Költői igazságszolgáltatás helyett olyannak ábrázolja az átlagember rögtönzött bosszú hadjáratát, amilyen az a valóságban is lenne: kisszerűnek, esetlennek, de egyben fájdalmasnak és pusztítónak.

blueruin

Dwight bosszú hadjáratában nincsen semmi fennkölt vagy hősies. Bár küldetését viszonylag gyorsan teljesíti – a film ebben is meglehetősen atipikus darabja a műfajnak, hiszen nem is magára a bosszúra, sokkal inkább annak következményeire fókuszál – ám ez mégsem hoz neki megnyugvást (megváltást meg aztán pláne nem).  Éppen ellenkezőleg: csupán arra jó az egész, hogy családját halálos veszélybe, saját magát pedig egy véget nem érő erőszak spirálba taszítsa, amelynek csak úgy vethet véget, ha minél mélyebbre merül benne, feladva ezzel minden emberségét.

Ennek megfelelően a Blue Ruin nem is egy könnyű, eszképista alkotás, hanem egy komor és kijózanítóan valóságos látlelet a bosszú természetéről.  Az pedig, hogy a film ilyen mértékben képes elfeledtetni velünk minden, a bosszú fogalmához társított illúziónkat illetve filmes-klisét, nem pusztán a gondos precizitással megírt forgatókönyvének (illetve az életszagú karaktereinek), hanem a húsbavágóan nyers erőszak ábrázolás érdeme is. Itt nincs mismásolás: pont úgy szakad a hús, és pont úgy fröccsen a vér, ahogy azt a valóságban is tenné. Ha valakit számszeríjjal lábon lőnek az bizony sántítani fog, ha pedig ezután saját magát akarja kezelni, akkor bizony ordít majd, sőt az sem kizárt, hogy végül elájul a fájdalomtól. Saulnier olyan kendőzetlen naturalizmussal ábrázolja az ehhez hasonló jeleneteket, hogy ne csak a szereplők, de helyenként a néző is felszisszenjen a fájdalomtól. Viszont félreértés ne essék: A Blue Ruin nem egy öncélú „trancsir-pornó”, amely csupán a polgárpukkasztás kedvéért brutális. Pont abban rejlik az ereje, hogy sosem esik túlzásokba, hanem mindig megmarad a realitás kényelmetlen talaján. Ennek köszönhetően pedig sokkal komolyabban vehető (így pedig durvább is), mint a brutalitást a már-már komikus mértékben túltoló (pl.: Tarantino) filmek.

blueruin2

Viszont, ami talán a legtöbbet adja hozzá a film valóságérzetéhez, és ami miatt tényleg úgy érezzük, hogy ez a történet könnyedén megtörténhetne így, ahogy van, az maga a főszereplő. Dwight ugyanis a lehető legmesszebb áll a John Wick féle bosszúálló hőstől: unalmas, szürke és minden tekintetben hétköznapi kisember. Ennek megfelelően pedig küldetését nem is tudja olyan akkurátus precizitással kivitelezni, mint ahogy azt Denzel Washington vagy Mel Gibson tenné. Hiába vezeti sziklaszilárd eltökéltség, sem lelkiekben, sem pedig képességeit tekintve nem áll készen az önmaga által vállalt küldetésre, emiatt pedig gyakran triviális – kis híján végzetes – hibákat vét. Ám pont a hibáknak – amik miatt egy kevésbé komor atmoszférájú filmben kinevetnénk a hőst – válik emberivé a karaktere. Nem lehet eléggé dicsérni Marco Blair játékát, aki szavak nélkül is nagyszerűen képes kommunikálni a néző felé azt a morális válságot, amelybe a karakterre egyre inkább belesüllyed. Részben neki köszönhető az is, hogy a film a komótos cselekményének, és a nem egy párbeszéd nélküli jelenete ellenére sem válik unalmassá.  Mert igen, a Blue Ruin többnyire egy kifejezetten lassú film. Ám ebből a lassúságából több erénye is fakad. Egyfelől nagyban hozzájárul a film realista, pátosz mentes hangulatának kialakításához, másfelől pedig ezáltal nem csak a folyamatos kétségek közt őrlődő Dwight-nak, de a nézőnek is jut ideje arra, hogy folyamatosan megkérdőjelezze a főszereplő tetteinek jogosságát. Illetve éppen a lassabb tempónak köszönhető az is, hogy amikor megtörténik az akció, az egy váratlan tökön rúgás erejével szabadul a nézőre. Saulnier ugyanis nagyszerűen ért a feszültség építéshez: a csúcspontokhoz közelítve, egyre nagyobb mértékben fokozza azt, egyfajta „vihar előtti csend” hangulatot létrehozva ezzel. Aztán, hirtelen minden figyelmeztetés nélkül kitör a vihar, ami pont olyan gyors és kegyetlen, mint a valóságban.

Mindent egybevetve a Blue Ruin az elmúlt évek – minimum az Amerikai vérbosszú illetve az eredeti Oldboy óta – legeredetibb és egyik legfontosabb bosszúfilmje (és thrillerje).