25 év 25 meghatározó filmélménye

Mivel a héten beléptem létezésem 25. évébe, elhatároztam, hogy összeszedem azt a 25 filmalkotást, amelyek a leginkább formálták a (filmes) ízlés(telenség)emet. Bár az eredeti terv az lett volna, hogy születésem minden évéből kiválasztok egy-egy meghatározó filmet, aztán rájöttem, hogy a rám legnagyobb hatással bíró filmek túlnyúló többsége már jóval e világra érkezésem előtt megjárta a mozivásznakat. Szóval íme (elkészülésük szerinti) kronológiai sorrendben az a negyedszáz filmművészeti csoda (a trilógiákat/sorozatokat most egynek vettem), amelyek nélkül valószínűleg  ma nem mozik sötétjében, vagy filmkritikák körmölésével tölteném el a szabadidőm nagy részét. (Ezek nem feltétlenül az általam látott legjobb filmek – bár nagy az átfedés -, hanem azok a személyes kedvencek, amelyek a leginkább meghatározták a film rajongásom.) Ne feledjétek:  Ez egy 100%-osan objektív és örök érvényű lista, amelynek minden egyes darabja megkérdőjelezhetetlen és tökéletes remekmű. Aki pedig mást mond az hazudik.


Drakula

Elismerem, hogy szigorúan nézve az 1931-es Drakula valójában egy nem túl jó film, ám én mégsem tudom nem szeretni, ennek pedig egy oka van: Lugosi Béla, aki olyannyira megnyerő és szórakoztató az erdélyi vérszívó szerepében, hogy könnyedén kárpótol a film dramaturgiai hibáiért is. Ám, ami nála is fontosabb, az a film magával ragadó atmoszférája, amelynek köszönhetően Todd Browning filmje egy életre a klasszikus/gótikus horrorok rajongójává tett.

 

Django

A Westernt Sergio Leone és Clint Eastwood mutatta meg nekem, azonban Corbucci értette meg velem, hogy milyen lehetett az igazi vadnyugat: Mocskos, brutális és kegyetlen. Ha nem is  emiatt szerettem bele a műfajba – azt valószínűleg a Nevem senki-nek köszönhettem -, mindenképpen emiatt kezdett el, úgy igazán komolyan érdekelni.

 

A Tanú

Nem, csupán az örökös kedvenc magyar filmem, de egyben az egyik legviccesebb film is, amit valaha láttam. Számtalanszor meg tudnám nézni, és milliomodik alkalommal is ugyanúgy röhögnék rajta, mint legelőször.  Ami miatt pedig igazán lenyűgözött, hogy bár a film elkészítése után volt már egy rendszer és több kormányváltás, (részleteiben) ám a Tanú továbbra is aktuális maradt. (sajnos.) Ez a film lehet az oka annak, hogy már akkor kiábrándultam a magyar politika világából, mielőtt egyáltalán foglalkozni kezdtem volna vele.

Volt egyszer egy vadnyugat

Míg a Django még a spagettiwestern fénykorát képviseli, és műfajának a lehető-legesszenciálisabb darabja, addig Leone filmje ennek épp az ellenkezője: a zsáner hattyúdala és megkoronázása. Egy lírai szépségű, egyszerre melankolikus, humoros és feszült remekmű, mely messze felülemelkedik a műfaji korlátain. Ez lehetett az első “komoly” film, amit láttam és azóta imádom. Egy tökéletes műalkotás.

 

A Spencer-Hill filmográfia

Két okból sem választottam konkrét filmet: egyfelől azért, mert úgy sem emlékszem rá, hogy melyik volt az első találkozásom miden idők egyik legnagyobb nevettető párosával, hiszen csak úgy, mint a Star Wars a Spencer-Hill páros közös és önálló filmjei is végig kísérték az egész életemet. Másodszor pedig, mert úgy sem tudnék dönteni, hiszen – egy-két kivétellel – imádom mindegyiket (na, jó a Kincs, ami nincset talán egy kicsivel jobban). Érdekes módon, míg kisebb koromban az izgága Terrence Hill állt hozzám közelebb (különösen a Nevem Senki miatt), igazán – mint a lista legtöbb filmje esetében is – gimisként kezdtem el komolyabban érdeklődni a páros filmjei iránt, amely során rá kellett jönnöm, hogy itt bizony Spencer az igazi hős. Bár valójában semmi vágyra sem vágyik, mint, hogy nyugodtan megegye azt a nagy tál krumplis halat hagymás babot, pont mint én.

 

Kelly hősei

Az esszenciális kaland film, ami miatt ma már tudom, hogy humorra még az élet legsötétebb óráiban is szükség van. Csodabogárra sokáig spirituális vezetőmként tekintettem, de sajnos még mindig nem sikerült teljesen leszámolni azokkal a fránya negatív hullámokkal.  Feltehetőena Clint Eastwood iránti rajongásom is itt kezdődött, aki aztán rendezőként is elképesztő filmélményekkel ajándékozott meg.

Jézus Krisztus Szupersztár

Sosem voltam igazán vallásos, és vallásos nevelésben sem volt részem, ám Andrew Lyold Webber musicalje (illetve értelemszerűen az ez alapján készült Norman Jewison film) mindig is közel állt hozzám. Hogy ez a rajongás a fülbemászó daloknak, az emberinek ábrázolt Jézusnak (és Judásnak), vagy csupán annak köszönhető, hogy apám minden húsvétkor megnézeti a családdal, azt már nem tudom megmondani, de nem is igazán lényeges.

 

Gyalog Galopp (és a Monty Python életmű)

Sokan nem értik a humoromat, akik meg mégis, azok meg nem értékelik. Fergeteges humorbonbonjaimon rendre megsértődnek az emberek, pedig én aztán tényleg nem tehetek róla, hogy ezt tanultam el a hülye angoloktól (na meg az angol hülyéktől). Legnagyobb tanáraim ugyanis a Fekete Vipera, Basil Waczak és a Monty Python társulat volt. Ők ismertettek meg úgy isten igazából az abszurd, a groteszk és a fekete humor minden szépségével.

Rocky

A sportfilm. De tényleg, csak így szimplán, kijelentő módban. Minden idők egyik leginspirálóbb, és legfelemelőbb alkotása, amely tizedére is képes ugyanúgy meghatni, mint amikor először láttam. Stallone legjobb alakítása (és forgatókönyve) illetve Bill Conti legendás zenéje segítségével John G. Avildsen valami olyat alkotott, amit azóta is rengetegen próbáltak utánozni, de igazán felérni hozzá csak nagyon keveseknek sikerült.

 

Csillagok Háborúja trilógia

A trilógia, amellyel minden elkezdődött. Egyik legelső filmes élményem az, hogy a Jedi visszatér felújított változatát nézzük a fonyódi autósmoziban. Ekkor olyan 8-9 éves lehettem, de valószínűleg már korábban is láttam George Lucas utánozhatatlan űr eposzát, hiszen élénken emlékszem ahogy azon gondolkodom, hogy melyik jelenetek kerültek bele újonnan a Special Edition-be. (Persze ezt hiába találgattam, tekintve, hogy akkor még nem tudtam, hogy az otthoni VHS kazettán is ugyanez a verzió van rajta). A SW azóta egész eddigi életemen keresztül elkísért: képregények, könyvek, játékok (műanyag és videó egyaránt) és már, ha akarnék sem szabadulnék tőle. Szerencsére nem is akarok.

Sztalker

A S.T.A.L.K.E.R. sorozat a kedvenc számítógépes játék sorozatom volt. Az első rész körülbelül akkor kezdtem játszani, amikor elkezdtem tudatosabban nézni a filmeket. A két dolognak pedig így egyetlen értelmes konklúziója maradt: Meg kell néznem Andrej Tarkovszkij klasszikusát, ami így valószínűleg az első „művészfilm” volt, amit valaha láttam. Bár értelemszerűen a filmnek semmi köze sincs a játékhoz, nem bántam meg, hogy megnéztem. Sőt, addigi életem egyik legszebb filmélményét köszönhetem neki. Költőien szép, és filozofikus film, amit már nagyon, de nagyon ideje lenne újra néznem.

 

Flash Gordon

Ez volt az a film, amit nem hittem el. Egyszerűen nem értettem, hogy ezt most mégis, hogy gondolták? Aztán megértettem, és imádtam. A giccsesen színes látványvilág, a fantasztikusan béna jelmezek, az erőltetett humor, na meg persze a Queen ikonikus zenéje együtt egy olyan audiovizuális élményt nyújt, amihez fogható nincs még egy. (Pedig azóta is bőszen keresem.) Egyedülálló, páratlan, az egyetemes filmművészet csúcsa.

Conan, a barbár

Bár – ahogy azt majd olvashatjátok is – a Gyűrűk ura is nagyon sokat jelent nekem, ám a legkedvesebb fantasy film számomra mindig is John Milius fő műve lesz (pedig gyerekkoromból csak kevésre emlékszem a filmből, igazán a későbbi újranézésékkel lopta be magát a szívembe).  Minden benne van, amit egy fantasyban szeretnék: Kaland, humor, varázslat, larger-than-life hősök  és minden idők legjobb filmzenéje. Mindennek hatása pedig egy olyan lebilincselő – a férfiasságról szóló – hőseposz, amihez foghatót azóta se nagyon csináltak.

 

A Dolog

Lehet, hogy láttam már a Dolog előtt is horror filmeket (bár csak másodkategóriás Stephen King filmek és a Halálos kitérő jut eszembe, amelyek iránt ugyan érzek egy kis nosztalgiát, de ma már inkább megmosolyogtatóak), ám mégis Carpenter, volt az aki megtanította nekem, hogy mi is az a horror. Az igazi horror, amely nem elégszik meg annyival, hogy hirtelen megijeszt, hanem úgy rád telepszik, hogy tudod magad biztonságban érezni.

 

Pink Floyd: A fal

Zenéhez még annyira sem értek, mint a filmekhez. Kevés előadót hallgatok, és általában nekik sem ismerem a teljes életművüket, ám egy valamit még ezzel a kevés tudásommal is kimerek jelenteni: a Fal minden idők legzseniálisabb zenei albuma. Ezzel nem lehet vitatkozni, ez így van. (Mellesleg ez volt az első olyan album, ami teljes egészében lenyűgözött.)  Alan Parker filmje pedig egy tökéletes zenemű tökéletes vizualizációja. Szürreális, megrázó, nyomasztó, letaglózó és  a mai napig releváns mestermű.

A Verhoeven sci-fi  (Robotzsaru, Emlékmás, Csillagközi Invázió)

Bár három teljesen különálló film, és bár csupán Verhoeven egyedi látásmódja az, ami összeköti őket, az olyan jellegzetes, hogy én mindig is együtt gondolok rájuk. Pedig első ránézésre három egészen különböző filmről van szó: egy komor (de a szatírát erősen használó) akciófilmbe oltott társadalomkritikáról, Heinlein – remek – militarista regényének, paródiába forduló átiratáról, illetve Philip K. Dick filozofikus töltetű történetének Arnie-ra szabott változatáról. És ezek így ellentmondásosnak tűnhetnek, ám Verhoeven képes arra, hogy a látszólag egymásnak ellentmondó elemekből egy egységes, és merőben egyedi filmet hozzon létre, melyek a felszínen szimpla akció filmként is remekelnek, ám annál jóval többet rejtenek.

Batman

Tim Burton Gothamjében közel annyi időt töltöttem el, mint a Star Wars univerzumban. Ezeknek a sötét, groteszk és gótikus filmeknek köszönhetően szeretem meg Batman-t és a szuperhősöket úgy általában. Bár kedvelem Nolan trilógiáját is, és mi tagadás a realista szuperhős történet újdonsága kezdeteben engem is lenyűgözött, az évek során arra kellett rádöbbennem, hogy hiányzik belőlük az a nagy betűs atmoszféra, amely Burton – amúgy nem túl képregényű – filmjeiben olyannyira elvarázsoltak (és teszik ezt a mai napig). Talán ezek a filmek mutatták meg először, hogy egy film nem csak a forgatókönyvből áll, hanem minimum akkora szerepe lehet a kreatív vizualitásnak és a lebilincselő hangulatnak (amelynek minimum a felét Danny Elfmannak köszönhető) is.

Casino

Írhattam volna a Taxisofőrt, vagy a Jézus Krisztus utolsó megkisértését, hiszen mind két filmnek bérelt helye van az örökös kedvenceim listán (ráadásul igen magas helyen). Végül mégiscsak a Casino-ra esett választásom, hiszen emlékeim szerint ez volt az első Scorsese film, amit láttam. Valószínűleg ez vezetett be a gengszter filmek világába is. És talán Robert De Niro-val is itt találkoztam először.

 

Szellemharcosok 2

A Szellemharcosok filmekhez igen gyengéd szállak fűznek, ugyanis ezek voltak az első wuxiák, amelyeket valaha láttam. Így pedig jelentősen hozzájárultak ahhoz is, hogy elkezdtek érdekelni az ázsiai, illetve az (itthoni szemmel) obskúrusabb filmek, különlegesebb filmek. A három közül pedig mindig is a kevésbé romantikus, de annál örültebb középső rész volt a kedvencem. (A filmért pedig örökös hálám illeti a TV6 csatornát, ami nem sokkal később az olasz horror világába is bevezetett Lucio Fulci Zombija segítségével)

 

A sötétség serege

Sam Raimi Evil Dead trilógiájának záró felvonása a lehető legjobbkor, gimis koromban talált meg. Bruce Cambell a gonosz halottak ellen vívott – humorban és erőszakban egyaránt bővelkedő – egyszemélyes keresztes hadjáratánál pedig elképzelni sem tudtam menőbbet (és még ma sem tudok.) Bár az előzmények – főleg a második rész – a horror iránti rajongásom szempontjából is meghatározóak, leginkább mégis a humorra fókuszáló harmadik rész lopta be magát a szívembe

 

III. Richárd

Ez a film, ami bebizonyította nekem, hogy a klasszikus dráma sokkal izgalmasabb, mint azt addig gondoltam. (Hiszen a korábbi kötelező olvasmányként feladott darabokra, leginkább csak szükséges rosszként tekintettem.) Az alapanyaghoz hű szöveg és a modern környezet által életre keltett egyedi világa, illetve a kiváló színészeinek hála Richard Loncraine filmje az egyik legemlékezetesebb (és méltatlanul keveset emlegetett) Shakespeare adaptáció.

 

Félelem és reszketés Las Vegasban

Jó ötletnek tűnhet, hogy ezt a meglehetősen szürreális alkotást az ember illuminált állapotban kezdje el nézni. Nos, számomra nem volt az. Legelösször ugyanis egy házibuli végóráiban került Terry Gilliam filmje a lejátszóba, ám mivel már – finoman szólva – nem voltam túlságosan friss nem is igazán tetszett a film, sőt kifejezetten fárasztott. Annyira azonban felkeltette az érdeklödésemet, hogy elolvassam a könyvet (és ezáltal megismertekedtem Hunter S. Thompson munkásságával), ami épp az ellenkező hatást érte el. Ezután újranézve rögtön megszerettem Gilliam szürreális olvasatát az amerikai álom keresésének hiábavalóságáról.

 

A nagy Lebowski

Már nem emlékszem pontosan, hogy ez vagy az Ó, testvér, merre visz az utat volt az első Coen filmem, az azonban biztos, hogy amióta megismerkedtem Jeffrey „The Dude” Lebowskival, azóta igyekszem – több kevesebb  sikerrel – elsajátítani a “tökiség” életfilozófiáját.  (A fehér-orosz koktélra már sikeresen rászoktam.)

 

Üvegtigris

Bár ma már a TanuAz első magyar film, amelyet valaha szerettem. Egyszerűen teljesen magával ragadott Rudolf Péter abszurd, de valahol mégis teljesen átélhető és felismerhető látlelete a magyar rögvalóságról. Nem véletlen, hogy kevés olyan hazai film van, amelynek szövegei és karakterei ilyen mélyen beleégtek a magyar popkultúrába. (Emlékszem felsősként volt olyan hét, hogy szinte naponta megnéztem.)

 

A Gyűrűk ura trilógia

Míg a kortársaim inkább a Harry Poterre voltak nagyon rápörögve, én azt a negyedik könyv után abbahagytam és figyelmemet inkább a J.R.R Tolkien mesés világára helyeztem. (Na meg ugye a Star Wars-ra, csak hát az előzmények varázsa aztán hamar el is múlt). Bár a trilógia második részét sokan csak egy kötelező, átkötő epizódnak tekintik, hozzám még is ez állt a legközelebb. Ennek oka szerintem leginkább a sötétebb atmoszférájában, a pörgős tempóban, az új mitológiai elemekben (wargok, entek), de leginkább a Helm szurdoki csatában keresendő. Ez utóbbinál élvezetesebb várostromot azóta sem láttam filmen. (Istenem, hogy hány órát töltöttem el a Warcraft 2 pályaszerkesztőjében, azzal hogy megpróbáltam rekreálni azt a csatát). Minden bizonnyal a fantasy iránti rajongásom is ezekkel a filmekkel (és könyvekkel) indult el úgy igazán.

Amikor elkezdtem írni a listát azt hittem 25 hely bőven elég lesz, hogy minden olyan film. Hát nem lett az, szóval végezetül álljon itt – a teljesség igénye nélkül – azoknak a neve, akik bár lemaradtak a listáról, nagy szerepük van abban, hogy az vagyok, aki: Indiana Jones, Alan SilvestriEdgar Wright, Quentin Tarantino, David Fincher, John McTiernan, Leslie Nielsen, Leonard Nimoy, John Woo, James Bond. Köszönök mindent.