A Csillagösvényen innen és túl – Star Trek: A mozifilm kritika

“Az űr a legvégső határ. Ennek végtelenjét járja az Enterprise csillaghajó, melynek feladata különös új világok felfedezése, új életformák, új civilizációk felkutatása, és hogy eljusson oda, ahová még senki nem merészkedett.”

Napra pontosan 50 ével ezelőtt, keleti parti idő szerint este 20:30kor ezekkel a szavakkal vette kezdetét az (első) Enterprise csillaghajó legénységének 3 éves küldetése, hogy eljussanak oda, ahová televíziós sorozat még nem merészkedett. Az 1966 és ’69 között futó első Star Trek sorozatról joggal állíthatom, hogy minden idők egyik legfontosabb televíziós szériája volt.  A megálmodója, Gene Rodenberry által űr westernként aposztrofált sorozat mentalitásban és látványban egyaránt valami olyat nyújtott, amelyhez foghatót nem látott korábban a TV (és amelynek hatása a mai napig érezhető). És, bármit is hisznek a laikusok az eredeti Trek sosem az “unalmas” filozofálgatásra és az érthetetlen techno-blablára helyezte a hangsúlyt. Épp ellenkezőleg: azért válhatott széles körben közkedvelté, mert nagyszerűen sikerült ötvöznie az űrkalandot, a fajsúlyosabb témák boncolgatásával. Mert, hát a legtöbb rész meglehetősen akció dús volt, ám az akció mögött mindig volt valami komolyabb tartalom is. Elnyomás, népirtás, a racionalizmus és az érzelmek ellentéte, a háború és az istennek természete, a mesterséges intelligencia és időutazás által felvetett problémák. Ilyen és ehhez hasonló témákról szóltak az epizódok, amelyeket sokszor a kor legnépszerűbb (sci-fi) író, olyanok, mint Richard Matheson, Robert Bloch vagy Harlan Ellison írtak. Ennek köszönhetően pedig a Star Trek egy meglehetősen sokszínű, gyakran gondolatébresztő, máskor vicces vagy éppen feszült kalandsorozat volt a javából. (Persze a sikerhez szükség volt a szentháromságra is: Nimoy, Shatner és Kelley olyan jól működő csapatot alkottak a TV képernyőkön, és olyan remekül egészítették ki egymást, amelyre azóta is kevés példa akadt, még úgy is, hogy utóbbi kettő azért hajlamos volt túljátszani a szerepét.) Ám nem pusztán szellemiségben (a diverzitást hirdető, egységes földről alkotott világképével éles ellentétben állt a 60-as/70-es évek gyakran disztópikus sci-fi filmjeivel), de látványban is olyat mutatott, amelyre TV-ben korábban nem volt még példa. Hogy mennyire is előre mutató szériáról van szó, azt remekül mutatja, hogy mennyi mindent jósoltak meg a sorozat írói a mobiltelefonoktól kezdve a GPS-ig.

star-trek

Ám, mint sok más korát megelőzően zseniális dologgal lenni szokott, a Star Trekre sem haraptak rá azonnal az emberek. Így az egyre csökkenő nézetség hatására a csatorna három szezon után kénytelen volt elkaszálni. Hála azonban az ismétléseknek a sorozat főnixmadárként támadhatott fel.  Ironikus módón a Star Trek pont az után lett sikeres, hogy véget ért. A 70-es évek során újra műsorra tűzött epizódok ugyanis olyan magas nézetséggel mentek, amely a Paramount stúdiót is meggyőzte, hogy érdemes lenne mozifilm formájában folytatni a sorozatot (Gene Rodenberry ekkor már évek óta lobbizott ezért). (Sőt a rajongói nyomásra ezzel egy időben elindult a Star TRek animációs sorozat is.) Ám a film nem igazán akart összejönni, ezért az év tízed második felében a stúdió úgy döntött, hogy inkább visszatér a sorozat formátumhoz, és nekiálltak a Star Trek: Phase 2 előkészületeihez. Ám látva a Star Wars – ami szintén rengeteget köszönhet a ’66-os szériának és különösen a gondolatokban gazdagabb Harmadik típusú találkozások sikerét, úgy döntöttek, hogy mégis csak mozifilmként kéne feltámasztani a sorozatot.  Így 1979-ben a Phase 2 terveiből megszületett a Star Trek: The Motion Picture. Sajnos azonban az Űrszekerek első küldetése a mozivásznak meghódítására mérsékelt sikerrel zajlott le. Bár másodszori nézésre valamivel jobban tetszett, mint elsőre (akkor kifejezetten untam), de sajnos el kell ismernem, hogy közel sem lett olyan jó sem, mint lehetett volna.

Pedig a hazánkban Csillagösvény címre keresztelt moziban papíron minden megvan, ami ahhoz kellene, hogy ez legyen a definitív és az elképzelhető legjobb Star Trek film. A történet izgalmasan indul: a korábban soha nem látott pusztító erőt birtokló, magát V’Gernek nevező idegen entitás rohamos tempóban, az útjában mindent megsemmisítve tart a Föld felé. Egyedül a felújított Enterprise csillaghajó van elég közel hozzá, hogy még az előtt elérje, megismerje a szándékait és lehetőleg békés módón közös nevezőre jusson vele, mielőtt az túl késő lenne. Bár a V’Ger kilétére fényt derítő csavar nem igazán forradalmi (nem csak a 2001: Űroduszeua foglalkozott korábban hasonló témával, de már magában az anyasorozat is), viszont nem igazán kiszámítható, és még így is rengeteg potenciál rejlik benne. Főleg, hogy, ha egy sci-fiben kifejezetten járatos rendező (Robert Wise-nak köszönhetjük többek közt az eredeti The Day Earth Stood Still-t is), kifejezetten sok pénzből (korának legdrágább filmje volt), az eredeti sorozat minden lényeges szereplőjének közreműködésével filmesíti meg. Akkor még is hol a baki?

startrekthemotionpicture

A forgatókönyvben: a Star Trek: The Motion Picture legnagyobb hibája ugyanis, hogy egyszerűen nincsen benne elég tartalom ahhoz, hogy kellően ki tudja tölteni a 134 perces játékidejét. Hiszen hiába merülnek fel a sztoriban, olyan tök jó témák, mint gépek öntudatra ébredése, a teremtők felelősége gyermekeikért, mi az emberi evolúció következő foka (avagy hogyan születnek az istenek) vagy, hogy van-e az emberben több, mint puszta tudás (és egyáltalán van-e szüksége ezen felül másra? Ám ezekkel a film meglehetősen felszínesen, és elnagyoltan foglalkozik csak.  Ez pedig sajnos nem azért van, mert cserébe egy mozgalmas, akciódús kalandfilmet kapnánk. Épp ellenkezőleg: egy kifejezetten lassan csordogáló film ez. Bár a V’ger által gerjesztett fenyegetés folyamatosan érezhető, mégis sokkal elnyújtottabb a kelleténél. (Még Shatner is meglepődött a film lassúságán, aki azt hitte ezzel be is fellegzett a franchise-nak) Mintha a stúdió szándékosan a Csillagok Háborúja ellenében akarta volna meghatározni magát, azzal, hogy a filmet inkább a 2001: Űrodüsszeia hangvételében készítették el. Ez nem feltétlenül lenne gond, csak éppen Kubrick filmjével ellentétben az első Star Trek mozifilm annyira nem elgondolkodtató, meghökkentő vagy letaglózó, ahhoz hogy űrcsaták és kaland nélküli is végig lekösse az embert.  Főleg mert nem csak a történet filozófiai vonatkozásai, de az egyéni karakterszálak is hasonlóan elnagyoltak. Míg Spock – a fő sztorihoz kapcsolódó – útkeresése viszonylag kerek és teljes, addig Kirk személyes története gyakorlatilag félútón elsikkad (pedig az idősödő kapitány megszállottsága, és a tévedhetetlenségben vetett hite kifejezetten izgalmas konfliktusokhoz vezethetne, főleg, hogy emiatt hall meg a legénység egyik tagja, amelyen meglepő gyorsasággal lendülnek túl). Továbbá az újoncként érkező Dekker parancsnok (Stephen Collins) végső áldozata is lehetne kicsivel megalapozottabb. Ám legyen szó a rutinos öregekről, vagy az őket kiegészítő epizodistákról (Collins mellett még az indiai szépségkirálynő Persis Khambatta kap nagyobb szerepet) a színészek alakítására nem nagyon lehet panaszunk. A játékuk még a nem túl erős karakterizácíót is képes valamennyire feledtetni az emberrel.

Pedig ha ezt a történetet egy sorozat epizód keretében mesélik el (a lényeg bele is fért volna), akkor az a sorozat egyik legjobb része lehetett volna. És éppen ez lehet a film legfőbb hibájának az oka, hogy a forgatókönyv alapját a meg nem valósuló Phase 2 sorozat Pilot epizódja szolgáltatta, amelyet az íróknak roham tempóban kellet mozifilm hosszúságúvá duzzasztaniuk. (Érdemes amúgy megnézni az eredeti sorozat második évadjának The Changeling című epizódját, amelynek sztorija szintén nagyon sok hasonlóságot mutat a mozifilmmel, csak éppen teljesen más lezárásra fut ki.)

star-trek1-movie-screencaps-com-13151

Ami azonban minden kétséget kizárólag zseniális a filmben az Jerry Goldsmith zenéje. Tökéletesen sikerült megragadni az űrutazás romantikájából, és az ismeretlen felfedezéséből fakadó Star Trek esszenciát. Nem véletlen, hogy Rodenberry már a sorozat zenéjéhez is őt nézte ki eredetileg, ahogyan ezek után az sem meglepő, hogy a Star Trek: Az új nemzedék sorozat főcíméhez gyakorlatilag egy az egyben a mozifilm főtémáját használták fel.  A gyönyörű zenéhez, pedig gyakran gyönyörű képek társulnak (Richard H. Kline). A kettő együtt egészen mesés hangulattal ruházza fel a filmet, amelybe sci-fi rajongóként igen könnyű elveszni.  A bemutatójakor lenyűgözőnek tartott effekteken (sok kritikus éppen azért nem szerette a filmet, mert túl nagy hangsúlyt fektettet a látványra) azonban meglátszik az idő. Korához képest azért így sem vészes, de mind a Star Wars, mind pedig a 2001: Űrodüsszeia jobban néz ki mai szemmel. (Pedig utóbbi majd 10 évvel régebbi!)

Bár nagyon szeretném szeretni, de az igazság sajnos az, hogy egy elnyújtott, kissé megkopott látványvilágú film lett a Star Trek: The Motion Picture. Azonban a színészek, a gondolatiság foszlányai és a hangulat, ha nem is fogja bevonzani a Trek szüzeket, a széria rajongóinak azért bőven nyújthat élvezetet. Ezek miatt én sem tudom igazán nem szeretni, de mégis úgy vélem, hogy köszönhetően a lassabb tempónak és a békésebb konfliktusmegoldásnak, közülük is inkább a Next Generation-t kedvelőknek imponálhat. Szerencsére azonban minden hibája ellenére a Star Trek: The Motion Picture kellően sikeres tudott lenni ahhoz, hogy a Paramount (bár kevesebb pénzből, de) finanszírozzon egy folytatást, elindítva ezzel a franchise egyik aranykorát.

Jól halljátok a film első előzetesét maga Orson Welles narrálta